Öreg kapujában a télnek, fegyvercsendnek, jégverésnek, szomjazva várakoznak a rémek. Remeg térdük, remeg karjuk, szemükben régmúlt haragjuk, fel-fellángol újra, megint, bár soha ne lennének idekint. Mert ha lábuk a földet éri, kék szemük az embert felméri, s ha annak lelke nehéz, fusson mert a fegyver kevés, e kegyetlen fagyszörnyek ellen, kik elsöpörnek mindent menten. Ám ha lelked könnyű mint a pihe szála, nem volt életed hiába, hisz magukkal visznek az Új Világba.