Réges-rég, mikor az emberek még égig érő házakat építettek, melyeknek hatalmas harangjai hangosabbak, mint az ég harsonái, tornyaik magasabbak, mint a legmagasabb hegycsúcs és hatalmas ablakaikon a szivárvány minden színe beragyogja a hosszú padsorokat. Élt ebben a korban egy goromba fickó. Éjt nappallá téve üldögélt a hatalmas tornyok között, hallotta a csúcsaikból feltörő végtelen harangszót és csak szemlélte az alatta lassan vánszorgó tömeget. Minden nap bementek, minden nap kijöttek. Látta a koldusokat, akik a hatalmas kapuk előtt álltak, éles, öreg szemeivel látta amint az előkelő mahagóni sétabotok egyet taszítanak a kéregetőkön, vagy a magasba emelkednek és az apróságokra úgy hasítanak le, akár a mennyeknek hatalmas villámai. Mit tehetnek azok róla? Mégiscsak mind emberek. Innen fentről mind ugyanúgy néznek ki.

Hanem, gondolt egyet a fickó. Mi lenne, ha megtréfálná őket? Kivárta, míg az éjszaka démonai lekergetik a napot az égről és az éj fátyolos köntösébe burkolják a világot. Akkor lemászott a tetőről és magára kanyarította köpenyét. A kapu előtt nem várakozott már egyetlen koldus sem, hiszen az est hidege fedél alá kergette őket. Odaosont hát a kapu mellett álló tölgyfához. Jól ismerték már egymást, régi barátok voltak.

Nemsokára feltárultak a hatalmas ajtószárnyak és a boldogan lobogó tűz meleg fénye egy pillanatra elűzte a közeli kísérteteket. Elsétáltak mellette mind az emberek. Mahagóni sétabotok erdeje kopogott végig a köveken, ám a köpenybe burkolózó alakra senki nem figyelt fel. Mígnem, mielőtt az utolsó is elment volna előtte, gyorsan a fa tövébe kuporodott, pont az út mellé. A bot lassan kopogott felé, majd éppen előtte megállt. Ő lassan felemelte a kezét, fejét lehajtva tenyerét felfelé fordítva várt. Egy pillanatra teljes volt a csend, az odafent cikázó denevérek vékony hangja is elhalt. Majd jött a fájdalom, először, másodszor, harmadszor. A keze vöröslött a hatalmas ajtókon kiömlő fényben, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A következő ütésnél viszont valaki felszisszent. Egy aprócska kéz fogta meg a kezét és a köpenybe burkolt goromba fickó felemelte a tekintetét. A sétabotos férfi már messze járt, a helyén egy vörös hajú kislány állt. Boldogan mosolygott, ám arcának jobb oldalán éles piros csík húzódott végig. Aprócska keze telis-tele volt kék-lila foltokkal, de ő mégis mosolygott.

A fickó lassan felkelt, egy pillanatra sem eresztve közben a kislány gyönyörű szemeit. Hatalmas sárga szemei és hosszú pupillái szinte világítottak a sötétben, ám a lány egyáltalán nem rémült meg tőlük. Levette a köpenyét és az apró gyermekre terítette.

Három nap telt el, és az épülő hídon egy keménykalapos úr várakozott. Tekintete a semmibe révedt. A folyó végtelen útját fürkészte, válaszokat keresett olyan kérdésekre, amelyekre csak nagyon kevesen tudnának felelni. Senki nem vette észre a tekintetében ülő fájdalmat, senki nem látta szívének vérző sebeit, nem érezte senki, ahogy a lelke morzsáit szépen lassan felkapja és messze viszi a szél. Levette a kalapját és letette a járdára. Sétabotját a híd fiatal pillérének támasztotta. Meglazította csokornyakkendőjét, majd körülnézett. Sokan voltak arra, de őt senki nem vette észre. Láthatatlan volt a szemnek, láthatatlan a szívnek és láthatatlan a szellemnek. Óvatosan kiszámított mozdulatokkal átlépett a korláton és hátát a nyers vasnak vetve várt.

Egy hatalmas köpenybe bugyolált aprócska lány ment éppen arra. Fakó szemei a földet fürkészték valami értékes után kutatva. Minden csillogó fémet felszedett a kőről és hatalmas zsebeibe rakta. Mikor odaért az úrhoz óvatosan megérintette a karját. A férfi ijedtében majdnem leesett, ám végül megőrizte egyensúlyát és a válla fölött hátratekintett. Ismerős volt a kislány, vörös haját boldogan fújta a szél, ám pirospozsgás arcán egy fájdalmas seb éktelenkedett. A kezét nyújtotta, várt. Szemeinek csillogásában nem látszott más, csak a remény. A férfi keze a korlátról a zsebébe vándorolt. Teljes tartalmát a kislány kezébe tette, majd elfordult.

Meglepődött, mikor a lány újra megérintette. Megfordult és látta, ahogy az ismét a kezét nyújtja. Ő csak a fejét rázta, nincs már több nála. De a kislány csak várt és tartotta a kezét. A férfi óvatosan hatalmas tenyerébe zárta az apró kezecskét, majd újra átmászott a hídon. Aznap egy keménykalapos kislány és egy köpenybe bugyolált úr együtt sétált le a hídról.

A goromba fickó látott mindent. Sárga szemeivel szemlélte a lassan lenyugvó napot, várta, hogy kinyújtózhasson, hogy kőből faragott tagjai újra megelevenedjenek.

Valamikor régen, egy aprócska falu közelében, tátongott egy hegybe vájt barlang. A félelem vezérelte falusiak temették be három nap és három éj alatt, ám az eső és a szél lassan újra megnyitották a Morgó-barlang hatalmas száját.

Kincsvadász, a legrettegettebb kincskereső hetedhét országon innen és túl, fittyet hányva az öregek meséire, kislisszolt a faluból és eltűnt a barlang fekete torkában. Hogy miért akart ennyire bejutni? Hát természetesen ő is hallotta a meséket a sárkányról és nagyon is jól tudta: ahol sárkány van, ott kincs is van.

Szíve heves dobbanásait a torkában hallgatva ment egyre beljebb és beljebb a barlangba. Háta mögött még halványan beszűrődött a fény, ám az út elkanyarodott és azután már a teljes sötétség ölelte magába. A barlang fala hideg és nedves volt, pont mint a Bodri orra. Mikor a sötétségtől már az orráig sem látott egy halvány fény utat mutatott. Ahogy közelebb ment, egy hatalmas föld alatti teremhez ért, telis tele csillogó fényes kincsekkel. A terem másik végében egy hatalmas kétfejű sárkány szundikált. Láthatóan nagyon mélyen aludt, hiszen egyetlen hangot sem adott ki, a szuszogását is alig lehetett hallani. Kincsvadász addig-addig nyújtogatta a nyakát, hogy nem figyelt maga elé és elcsúszott.

Az aranytálak és aranykupák pedig hatalmas csörömpöléssel reppentek szerteszét. Kincsvadász annyira megrémült, hogy még levegőt is elfelejtett venni. Az egyre hangosabb morgás sem tűnt jó jelnek. Hirtelen valami megragadta a lábánál fogva és magasra emelte. Közvetlen a hatalmas szemek magasságába.

- Nocsak, egy látogató. – mordult fel a sárkány. – Mondd csak pöttöm, mi szél hozott? Talán neked is a kincsem kell? Ha igen, jobb ha gyorsan megeszlek.

Kincsvadász hirtelen nem jutott szóhoz, mikor aztán mégis, csak annyit tudott mondani: „Nem.”

- Szóval nem? – vonta fel szemöldökét a sárkány.

- Nem. – mondta ismét a bátor lány. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit csinálsz itt egész életedben a föld alatt?

- Egész életemben? Azt hiszed, itt töltöm az egész életemet? Dehogy. Háromszáz évente kinyújtóztatom a szárnyaimat és repülök egyet. Addig szunyókálni szoktam.

- Szunyókálni? Ilyen sokat?

- Igen, hiszen pihenni is kell. De ha felébredek és nem tudok újra elaludni, akkor a kincseimet szoktam számba venni.

- És mennyi van?

- Annyi te kis pimasz, hogy életed végéig sem tudnád megszámolni.

- És mit szoktál még csinálni?

- Hát ha nagyon nem jön álom a szememre, akkor az öreg pikkelyeimet szoktam vakargatni. Olyankor gyakran kiesnek és gyorsabban nőnek az újak. De elég lesz a kérdésekből, most menj haza, álmos vagyok.

- De olyan sötét van a barlangban, hogy biztosan nem találom meg a kiutat.

- Akkor vidd ezt, és most sipirc. – ezzel letette a lányt, és hatalmas körmeivel egy kupát adott a kezébe. Az aranykupa pedig fényesen világított neki a sötétben, míg ki nem ért a barlangból.

Élt egyszer régen, valahol a világ egy távoli szegletében, egy férfi a feleségével. Boldogan éltek-éldegéltek és született két gyermekük is, egy fiú és egy leány. Mikor a gyerekek kezdtek felcseperedni és már a házimunkában is szüleik segítségére voltak, édesanyjuk hirtelen elhagyni kényszerült e világot.

Azóta eltelt egy év, két év és még ki tudja mennyi, mikor az apjuk érezte, hogy a házhoz bizony asszony kell, aki rendet tart a ház körül, főz és a gyerekekre is vigyáz. El is határozta hát, hogy feleségül vesz egy fiatal, kedves asszonyt, aki nemrég érkezett a faluba. A menyegző után alig egy esztendővel, a ház új úrnője már karján legfiatalabb gyermekükkel tartott rendet a házban és mindnyájuk életében. A gyerekekkel apjuk egyre kevesebb időt töltött, szeretetével egyre inkább csak legfiatalabb leányát ajándékozta meg. A mostohaanyjuk is megváltozott. Miután második gyermeke is megszületett, fogadott gyermekeivel alig törődött. Enni is csak pont annyit adott nekik, amitől nem haltak éhen.

Egy nap azután elhatározta, hogy örökre megszabadul tőlük. Elküldte hát, hogy látogassák meg az ő betegeskedő édesanyját az erdőben. Azt mondta nekik, hogy az ő édesanyja bizony nagyon kedves asszony és ne féljenek semmitől, mert mire odaérnek lesz bőven mit enni is.

A két gyerek elbúcsúzott apjuktól és testvéreiktől és elindult az erdő felé. Útközben találkoztak egy varjúval, aki kegyetlen hangon kornyikált egy fa tetején. Mikor meglátta a őket, odaröppent hozzájuk és érdeklődött milyen volt az éneke, tetszett-e a hallgatóságának? A gyerekek egymásra néztek, majd nagy bölcsen annyit mondtak: „Éneked, varjú úr, mesébe illő volt.” Persze azt nem árulták el, milyen mesébe. A varjú azonban megörült a válasznak és kornyikálva röppent tova. A gyerekek pedig folytatták útjukat.

Nemsokára elérték az erdőt és alig néhány szempillantás múlva három mókus szaladt át előttük az úton, ügyet sem vetve a gyerekekre. Egyenesen felszaladtak egy fára és ugráltak egyre feljebb és feljebb. Hirtelen egy szarka röppent a fa legmagasabb ágára és minden érdeklődés nélkül szemlélte a mókuscsaládot. A gyerekek tovább is indultak, hiszen már fájdalmasan korgott a gyomruk. Ezt látva a szarka rögtön lecsapott a mókuskölyökre. Ahogy elérte az ágat, amelyen az imént még a kölyök álldogált, furcsa kattogó hangot hallatott, elhibázta. Az apró mókus még éppen időben ugrott le a fáról és egyenesen a kislány feje búbjára érkezett. Nagy volt az ijedtség, mókusok és emberek is megrémültek. A kislány gyorsan tenyerébe rejtette az aprócska reszkető mókust, a fiú pedig egy ággal elhessegette a szarkát. Az ijedtség elmúltával a mókusok megköszönték a segítséget, majd óva intették a gyerekeket, hogy folytassák útjukat az erdő mélye felé.

De a gyerekek csak mentek tovább, amerre korgó gyomruk húzta őket. Nemsokára elérték a nagyanyó kunyhóját. A földbe vájt kis üreg ajtaja tárva-nyitva állt és egy vékonyka hang éneke hallatszott odabentről:

„Csirkecsontot ropogtatok,

békacombon nammogok,

nuszihusin tengődök

és mókusprémen vergődök.

Sanyarú a sorsom,

hiába mondom;

bár mindezt megkapnám,

boldog lenne minden porcikám.

Jaaaajj nekem…!”

„Hallgass már te koszos macska, hát nem látod, hogy vendégeink jöttek?” – kérdezte egy reszelős hang odabentről. – „Gyertek csak be bátran!”

A testvérek beléptek az alacsony helyiségbe és a borzalmas látvány tárult a szemük elé. A nagyanyó, akire a boszorkány név jobban illett volna, egy hintaszékben üldögélt , miközben hólyagos, zöld lábait, melyeken a köröm oly hosszú volt, hogy már-már vissza is hajlott, a tűznél melengette.

„Na gyertek már beljebb, kimegy a meleg!” – mikor a gyerekek még egy lépést tettek befelé, az ajtó nyikorogva bezárult mögöttük. A félhomályban nehezen láttak bármit is a kékesen világló tűz fénykörén kívül. Ekkor valami hozzáért a fiú lábához és ő nagyot ugrott hátra. – „Jajj te csacska macska! Nehogy azt hidd, ha hízelegsz nekik ők majd adnak neked enni. Huss, sicc a helyedre! – mordult rá a boszorkány-nagyanyó, akinek az utolsó mondatnál zölden villogott a szeme. A macska gyorsan eliszkolt a fénykörön túli világba.

„Na kedveskéim. Ördög hozott bosszantóan apró házacskámban. Anyátok biztos mondta mi a szabály itt nálam. Nem? Nos. Megcsináljátok amit mondok, vagy megeszlek benneteket vacsorára.” – mondta mosolyogva. – „Te!” – rivallt rá a megszeppent kislányra. „Hozz annyi tűzifát, amennyi megtöltené ezt a kunyhót. Te meg!” – mutatott a fiúra szemölcsös ujjával – „Hozz annyi vizet a lavórba, amennyiben meg tudom mosni a lábam.” – a kislány eliramodott fáért, a fiú pedig fogott egy kupát és elszaladt vízért. Ám hiába hordta a lány serényen a fát, és hiába rohant a fiú gyorsan a vízért, a fa minden fordulónál egyre kevesebb lett, a víz pedig mindig eltűnt a lavórból. Sokadszorra futottak már a gyerekek, mígnem egyszer csak megkönyörült rajtuk az ajtó és nyikorogva súgta oda a fiúnak, hogy ha megígéri, hogy másnap bezsírozza, cserébe megbeszéli a lavórral, hogy ne eressze ki a vizet és a földdel, hogy ne nyelje el a sok fát. A fiú megígérte és a lavór pillanatok alatt megtelt vízzel, a föld pedig csak úgy ontotta magából a fát. Bosszankodott is ezen a banya, de nem volt mit tenni. „Nade majd holnap.” – gondolta. – „Holnap nagy lakoma lesz.”

A gyerekek az egyik nyirkos sarokban tértek nyugovóra és a fiú még aznap este bezsírozta az ajtó zsanérjait, miután a boszorkány elaludt.

Másnap reggel a banya korán elindult dolgára, ám még előtte megcsipkedte a kislány lábacskáit és közben furcsa cuppogó hangot hallatott. Meghagyta a testvéreknek, hogy élesszék fel a tüzet és takarítsák ki a kunyhót. Neki is láttak a takarításnak, hiszen a tűz felélesztése egyszerűbbnek tűnt, így ráértek még vele foglalkozni. Először nem találtak seprűt, de aztán ráleltek egy ütött-kopott, fűzfavesszőből készült matuzsálemre. A seprű hamar megmakacsolta magát és egy tapodtat sem mozdult. Nem tudták mi tévők legyenek, hiszen bárhogy kérlelték, az többet nem mozdult, másikat pedig nem találtak.

Ekkor az a rettentő kornyikálás terelte el a gondolataikat, amely csak a varjútól származhatott, akivel idefelé találkoztak. A kornyikálással együtt a macska is rázendített szomorú, éhségtől elkínzott hangján a korábban hallott dalra. Mikor a varjú meglátta a gyerekeket, nagyon elszomorodott, meg is szidta a macskát, hogy nem segít rajtuk. Ám a macska csak panaszkodott, hogy ő bizony amíg nem kap enni, nem tehet semmit. A fiú elővette a zsebéből az utolsó falat szárított húst, amit otthonról csentek és a macskának adta. Az egy pillanat alatt eltüntette az ételt, majd valamit morgott a bajsza alatt és odament a tűzhöz. A tűz egy darabig csendesen pislákolt, majd mikor a macska lefeküdt elé és dorombolni kezdett, azonnal feléledt. A lángok hatalmasat ásítottak, majd kinyúltak és magukhoz vettek néhányat az odakészített gallyakból.

Mikor a tűz már jól lakott és éberen lobogott, észrevette a gyerekeket. Lassan körbehordozta sötét tekintetét a kunyhón és meglátta az öreg seprűt. Megrázta tűzszarvú fejét és köpött egyet a seprű felé. A parázs majdnem eltalálta a seprűt, de az még idejében arrébbugrott. A következő parázs már pontosabban érkezett és kis híján lángra kapott a seprű és a padló is. Ez már felkeltette a figyelmét és azonnal tisztára seperte a szobát és az egész kunyhót is.

Dolga végeztével visszatáncolt a helyére és fáradtan a falhoz támasztotta hátát. A macska otthagyta a vígan lobogó tüzet és levett a polcról egy botot. „Rohanjatok, ahogy csak a lábatok bírja és ne nézzetek vissza soha! Amint halljátok, hogy a nyanya túl közel ér hozzátok, suhintsatok egyet a bottal. Ha másodszorra is közel érne, dobjátok el a botot és ne nézzetek vissza. Ördög veletek.” – ezzel odaadta a gyerekeknek a botot és visszatelepedett a tűz elé.

Az ajtó sürgetőn tárult ki előttük és a tűz boldogan integetett. A varjú felröppent, és intett nekik, hogy kövessék. Rohantak, ahogy csak tudtak, félelmükben erősen szorították egymás kezét és csak a varjút nézték. Az pedig repült sebesen, ahogy csak bírt. Már majdnem kiértek az erdőből, amikor meghallották maguk mögött a banya ordítását. A fiú suhintott egyet a bottal, mire pókok ezrei jelentek meg mögöttük és burkolták hálóba az erdő utolsó fáit. A varjú ekkor elbúcsúzott és visszaröppent az erdő felé.

A gyerekek szaladtak tovább. Átvágtak a mezőn és egy patakon is. Már majdnem a falujuknál jártak, mikor másodszorra is meghallották a boszorkány rikoltását. A fiú gondolkodás nélkül eldobta a botot és hátra sem nézve rohantak tovább.

A bot kakassá változott és amint meglátta a banyát azonnal kukorékolni kezdett. A banya úgy megrémült a hangtól, hogy szélnél is sebesebben iszkolt vissza a kunyhójába. A gyerekek haza érve mindent elmondtak apjuknak, aki erre azon nyomban szélnek eresztette mostohaanyjukat – akinek az utóbbi időben elég nagy szemölcsök nőttek az orrára. Azóta pedig boldogan élnek, ha meg nem haltak.