A tengeren jöttem, az ezüst úton át, magammal hoztam a csillagok porát; csillogót, hullót, minden színből egyet, serényen gyűjtögettem, hogy elhozhassam neked. Álomporrá őrölte az éjszaka tengere, óva csomagolta az éj puha szele. Masnit az álmos nap fénye kötött rá, álomvarázst a kelő hold lehellt rá. De jajj a port a manók elkapkodták gyorsan, s ott hever most szentem minden apró orrban. Álmosak a pillák, szipog egy kis nózi, fáradtan néz körbe piszén-pisze úrfi.

"Keresésetek csupán részeredményt hozhat, hiszen a valós adatokat máshova helyeztük, pontosan az idővel felbukkanó külső behatolók miatt. Amennyiben a Homo még létezik, vagy hatalmas szerencséje volt, vagy képes volt egy magasabb szintre lépni és valamilyen mértékben összetartani. Ez utóbbit számításaink valószínűbbnek vélik. A faj kipusztulása rövid távon továbbra is problémát jelent, de reményeink szerint az elkövetkező milleniumban az alany képes lesz felszámolni a természetfelettibe vetett téveszméit és elméje kapacitásának nagyobb hányadával egyre magasabb szinten fog közelíteni az őt körülvevő világhoz. Keresésetek nem hiábavaló, de a válasz máshol rejtőzik." - Jin már vagy századszorra olvasta el a szöveget, amelyet a fordítói már megannyi lehetséges formában elküldtek neki. Nem lehet hogy csak ennyi legyen. Nem lehet ennyivel vége. Valahol a sorok között kell lennie a válasznak, hogy hol is van a valódi könyvtár. Ez az egyetlen apró gépezet semmi másra nem volt jó, minthogy megtalálásának pillanatában a tökéletes gömb külső szinte leolvadt róla és a belső kék kristálymag hirtelen fényénél a levegőbe a fent olvasható szöveget írta. Természetesen nehéz lenne máshogy értelmezni ezt a szöveget, mint ami, de mi lenne, ha mégis ez a kristály lenne a könyvtár és csak félre akarnak vezetni? Persze állítólag azok a magas mindentudók már megtaláltak egy hasonló kristályt, az viszont még kommunikálni is képes volt.

Jin Xin Hui kutató volt. Már gyermekkora óta biztos volt benne, hogy tudja mit keres. Megfelelő háttérrel rendelkező család sarjaként nem kellett a pénz miatt aggódnia. A hírnév pedig egyáltalán nem érdekelte. Kiadott már megannyi könyvet az evolúciókutatásról és a szent szövegeket is újraértelmezte egyenként. A megoldás mindig ugyanaz volt. Az embereket nem a természetes evolúció hanem igazán átvitt értelemben tényleg egy isten teremtette. Persze az "isten" egy relatív fogalom, hiszen mindig azt tekintjük isteninek, amit nem értünk, vagy ami a mi tudati és érzéki síkunk felett áll. Ő legalábbis így fogalmazta meg egyik könyvében az ember feletti fogalmát. Szóval amikor ő istenekről beszélt a könyveiben, nem másról mesélt, mint idegen civilizáció(k)ról - mert nem is igazán tudjuk hány volt - akik végtére is megteremtették az embert. A teremtés ebben az esetben nem mást jelent, mint génmanipulációt, mesterséges mutációt és ezáltal mesterséges evolúciót. Túl sokan nem hittek még mindig ebben, ezért is volt olyan fontos, hogy azok a mindentudó lények elpusztították három vallás központját is. Ha az emberek nem hisznek a vallásban, nincs más lehetőségük, mint a tudomány felé fordulni. Bár ez egyelőre elég gyenge lábakon álló feltételezés volt, de ki tudja.

Az asztal felett elhúzta a kezét, mintha intett volna valakinek. Erre felbukkant egy hologram billentyűzet mindenféle érdekesebbnél érdekesebb ábrával, amit természetesen ő mind ismert. Megnyomott egy kombinációt a kései képírásra hasonlító klaviatúrán, mire felbukkant előtte egy idős férfi hologramja.

- Hogy állnak a kereséssel? - kérdezte az öregtől.

- Lassan haladunk és még nem tudunk semmi biztosat. De úgy hallottuk, Ön talált egyet, hátha az segítségünkre lehet. Végtére is mind ugyanazt keressük. - válaszolta mosolyogva az öreg.

- Végtére is igen. De én jobban szeretem egyedül folytatni a kutatást.

- Bizonyára ezért alkalmaz több száz tudóst, szakértőt és kétkezi munkást. - ismét az a mosoly.

- A mosolya már-már kétségbeejtő. Miért is ne használhatnám mások segítségét, hiszen jól megfizetem őket.

- Igen, de a babérokat mégis maga aratja le.

- Ez a pénz kiváltsága.

- Tud róla, hogy ha megtaláljuk a könyvtárat, néhány év múlva nem lesz szükség az elméleteire?

- Akkor legalább biztosak leszünk a tényekben, nem csak találgatni fogunk kétes teóriák alapján.

- Mondja csak. Hisz ön istenben?

- Miféle kérdés ez?

- Ne nevessen ki, azt hiszem ez a kérdés vezet el bennünket a válaszhoz. Ez a kérdés mutatja meg az utat a könyvtárhoz. És mi már jó nyomon vagyunk. Alá szolgája. - még megvillantotta azt a csúf mindentudó mosolyát, majd megszakadt a kapcsolat.

Ezt meg hogyan értse? Hogyan jutottak közelebb a megoldáshoz? A kémei nem jelentettek semmit. És mi ez az alá szolgája? A fene egye meg az egészet. Hamarabb kell megtalálnia a megoldást, mint ezeknek a féleszűeknek, hátha akkor végre levakarhatja azt a mosolyt erről az öregre tetovált bolondról.

Újra megmozdította a kezét és ismét megjelent a billentyűzet. Néhány jel lenyomása után felbukkant egy fiatal nő fekete ruhában.

- Jutottak már valamire?

- Még dolgozunk. Rengeteg információt kell feldolgozni.

- Igyekezzenek. Használják a gépeket.

- Tudja hogy azok nem elég komplexek hasonló munkák végrehajtására.

- Akkor használják az AI-t.

- Megőrült? Azt betiltották.

- Nem érdekel. Hisz ön istenben?

- Milyen kérdés ez?

- Találjon rá választ minél hamarabb. - ezzel megszakította a vonalat.

Lassan három napja lehettek ebben a kabinban vagy lakásban vagy akármiben. Apa nem örült különösebben, ki akart jutni, információkat akart szerezni. Szerette volna pontosan tudni hol vannak pontosan, mi történik a Sagittariuson, mi van a munkahelyével és tudják-e mi van vele. Nagyon nem szerette volna, ha kirúgják igazolatlan távollét miatt. De azt is tudta, hogy ha most visszamenne veszélybe sodorná a saját és a családja életét. Ezért vívódott magával, miközben fel s alá járkálva járta a kilométereket.

Anya le volt foglalva húgival én pedig az időm nagy részében Mormotával játszottam. Egyszer-egyszer kiengedtek a blokkunkból. Az egyik ilyen alkalommal Mormota messze szaladt, amint kinyílt az ajtó. Nagyon meglepődtem, hiszen eddig mindig a közelemben maradt mikor kimentünk a kabinból. Nem tudtam mi lelhette, ezért gyorsan utána szaladtam. A robot vöröslő szemeivel utánam eredt. A folyosó enyhén balra kanyarodott, majd hirtelen jobbra és megint balra. A második kanyarban vesztettem el Mormota nyomát. Egy pillanatra megálltam és hallgatóztam, mikor a robot felbukkant mögöttem azonnal utasítottam, hogy keresse meg Mormotát. A robot mintha meglepődött volna - bár ezt a vonásain nem igazán lehetett észrevenni, hiszen egy robotnak nem is vannak arcvonásai. Különben félelmetesen emberi lenne. Valahova a hátam mögé mutatott, ahol egy alacsony zöldes bőrű lény a kezében tartotta Mormotát. Szegényt a lábainál fogva tartotta maga elé. A lény pikkelyes kezei aprócska karmokban végződtek. Lassan felemelte Mormotát és a szájához emelte a fejét. Hangos nyüszítés hallatszott, és Mormota ficánkolni és rángatózni kezdett. Megpróbáltam kitépni a kezéből, de a robot gyorsabb volt. Egy pillanat alatt kiszabadította és a kezembe nyomta.

Az alacsony lény tekintete leginkább az otthonukban látott idegen tekintetére emlékeztetett. Annyira megijedtem, hogy egészen a falhoz lapultam. Kotorásztam a zsebemben valamilyen fegyver után, de nem találtam semmit. A magas idegen megmondta, hogy nem kellene elkószálnom, mert nem tudja garantálni a biztonságomat, de ki gondolná, hogy pont egy másik "gyerekkel" gyűlik meg a bajom.

Az idegen torkát furcsa sziszegés hagyta el és éles fogai sárgásan villantak elő hatalmas állkapcsából. Tett egy lépést felénk, de aztán a robot kinyújtott - megállást parancsoló - keze előtt megállt. A robotra nézett, majd rám, végül Mormotára. Lassan becsukta a száját és nyelt egyet. Óvatosan, lassan formálva a szavakat beszélni kezdett és közben Mormotára mutatott. Sajnos nem értettem mit mond, de nem tűnt túl biztatónak.

- Azt kérdezi, hogy megeszed-e azt még. - szólalt meg az apró lény mögött a már jól ismert magas idegen.

- Nem. Mormota nem ennivaló. - válaszoltam neki meghökkenve. Ő látszólag tolmácsolta szavaimat a kis lénynek. Aki erre félre fordított fejjel nézegetett engem. Majd ismét megszólalt azon a sziszegő érces nyelvén.

- Most azt kérdezi, hogy játék-e az élőlény.

- Inkább játszótárs.

- Igyekszem elmagyarázni neki. - mondta ismét a magas idegen és elmagyarázta ugyanazon a sziszegős nyelven mi is az a játszótárs. Legalábbis remélem hogy így tett. Mikor befejezte az aprócska lény kitárt kezekkel meghajolt előttem, majd mikor újra felegyenesedett tágra nyílt szemekkel bámult. - Bocsánatodat kéri. Ha megbocsátasz csak nyújtsd felé a jobb kezedet. - mondta a tolmács. Óvatosan a bal kezembe fogtam Mormotát és az apró idegen felé nyújtottam jobb kezem, mintha kezet akarnék fogni. - Tenyérrel felfelé, mintha felajánlanál neki valamit. - tette hozzá, mire megfordítottam a kezem és a kis idegen óvatosan rátette a bal kezét. Így álltunk vagy fél percig, mire a révedező és ijesztő tekintet elvesztette érdeklődését az arcomban és sarkon fordult. Még egy darabig álltam ott értetlenül.

- Sétáljunk egyet. - ajánlkozott az iménti tolmács. - Azt hiszem jobb lenne, ha Mormota nem jönne velünk, az iméntinél még kellemetlenebb helyzetbe is kerülhetnénk. A robotod visszaviszi a szállásotokra, mi pedig addig nyugodtan sétálhatunk. - Így is lett, a robot óvatosan magához vette Mormotát és ahogy tanítottam neki, míg fél kézzel tartotta a másik kezével a feje búbját vakargatta. Nemsokára eltűntek az egyik kanyarban és reménykedtem benne, hogy mindketten visszaérnek a kabinba.

- Tudod itt nem csak a mi fajunk él, hanem még megannyi másik is. Eddig nem láttam értelmét elmondani ezt neked, de minthogy most már magad is láttál másokat, ezért teljesen felesleges visszatartanom előled az információt.

- Milyen fajt láttam az imént. Az ő fajtája az amelyikről beszéltél. Akik talán titeket is teremtettek?

- Nem. Az ő fajtája majdnem rokon a tieddel, de sokkal közelebb áll az alakváltókhoz, amint azt a szemén is láthattad. Fejlettségük hasonló szinten van a tiétekkel, de sajnos egy katasztrófa során majdnem kipusztult az egész. Jelenleg akit láttál, ő az egyetlen gyermek. Igyekszünk klónozással és a genetikai kód manipulálásával új egyedeket létrehozni, de ez időbe telik.

- Miért lenne az ő fajtája rokon az enyémmel? - nem igazán tetszett ez a kijelentése.

- Csak majdnem. Fajtájának első otthona a Föld volt, ahonnan aztán egy kataklizma során ki kellett menteni őket. Természetesen, mikor újabb faj manipulálásába kezdtek el kellett tüntetni az előzőleg ott élt értelmes lények minden emlékét.

- Az nem lehet. Biztosan tudnánk róla, ha éltek volna más értelmes lények is a bolygónkon.

- Tudtok a fajtáról de nem tudtok az akkori társadalomról. Az ő legközelebbi őseik a dinoszauruszoktól származnak. Azt hiszem ez a legegyszerűbb magyarázat. De nem is ezt akartam elmondani neked. Sokkal fontosabb mi történt az ő fajának eltűnése és a ti fajotok megjelenése között.

- Evolúció? - természetesen erről a témáról már rég beszámoltak a tudósaink és már alig maradtak nyitott kérdések.

- Szabályozott evolúció. Emlékszel az első földi civilizációra?

- A sumér-elámi civilizáció volt.

- És melyik volt előtte?

- Előtte nem volt számottevő városiasodott civilizáció.

- Miért?

- Mert nem voltak annyian az emberek egy kis helyen hogy városokat alapítsanak. Ahhoz földművelés kellett volna és egységes kultúra.

- És miért alakult ki mindez ilyen gyorsan? Honnan volt gabonájuk, amit termesszenek, honnan tudták hogyan építsenek csatornákat? Honnan tudták milyen és hogyan működik egy város?

- Megtanulták sok sok áldozat árán. De miért fontos ez?

- A Földön az első civilizáció előtt nem nem volt gabonaféle amit háziasíthattak volna. Nem tudták hogyan működik egy város, ötletként sem merült fel az írás. De még a társadalmi eloszlás és berendezkedés szabályai sem léteztek. Mindezt és még megannyi mást az isteneitektől kaptatok.

- De hát nem is léteznek istenek.

- Nem, ezt így nem mondanám. Hiszen magasabb rendű fajok és felemelkedett szellemek léteznek. Akiktől kaptátok mindezt olyanok voltak mint a mi fajunk. Ráadásul az ember is egy biológiai kísérlet eredménye. Ezen gondolkodj el kérlek. Ugyanazt tette valaki egyszer a majommal amit most az ember tesz a Klatirin völgyeiben élő mordonokkal. Genetikai manipulálás által vetik rabszolgasorba a lényeket.

- Az nem lehet. A Klatirinen nem találtak értelmes életet és amúgy sem alkalmas az emberi életre, mert szennyezett a légköre.

- Vagy csak nem akarják, hogy tudjatok róla.

- Miért beszélsz nekem most ezekről? - kezdett nagyon feszélyezni a téma és nagyon szerettem volna abbahagyni a beszélgetést.

- Szeretném, hogy gondolkodj rajta, amint már mondtam. Szeretném, ha az emberiség elfelejtené a diktatórikus demokráciát és az emberek objektívan és felvilágosodottan tekintenének a világra, nem pedig részinformációkra támaszkodva hoznának rossz döntéseket a tömegek. Ahogy ti szoktátok mondani, a fajom a szívén viseli a fajod sorsát.

A megérkezést szinte nem is éreztem. A hajó viszont úgy tűnt leszállt, mivel az ajtóban felbukkant a már ismert idegen.

- Most elviszlek a családodhoz. Kérlek kövess és ne kószálj el túl messze. Ahogy a ti világaitokon, úgy itt sem kifejezetten kedvelik az idegeneket. Vannak szélsőséges csoportok, akik ellenezhetik az ittlétedet. Nem szeretném, hogy bajod essen. Indulhatunk? - ezzel utat engedett.

A folyosóra érve ugyanaz a labirintusszerű rendszer fogadott, mint legutóbb. Igyekeztem megjegyezni merre is megyünk, de ez a harminchetedik kanyar után nem sikerült. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elkanyarodtunk. A folyosó fala képlékeny anyagúnak tűnt és azt sem lehetett teljesen kizárni, hogy mögöttük újra és újra átalakul, az adott igényeknek megfelelően.

- Kérdezhetek valamit?

- Mi lenne az?

- Ez a hajó? Él?

- Igen, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem hogy a fajotok még nem találkozott hasonló formációval. Nos a hajó a maga módján él, valahol egy kisbolygó és egy fejletlenebb, ám fotoszintézisre képes életforma között ragadt meg a fejlődésben. Ám mondhatjuk, hogy önálló akarata van és képes magától is létezni, bár ezt a létezést nem igazán nevezném értelmes célzott létnek, inkább stagnálásnak. Többet igazán nem mondhatok, hiszen nem is értenéd meg.

Ezután csendben haladtunk egymás mellett. A folyosók egymást követték végtelenbe vesző útjukon és mi csak mentünk egyre tovább és tovább. Útitársam egyszer csak megállt és kijelentette, hogy megérkeztünk. Kezével végigsimította a burkolatot, majd lassan felbukkant egy ajtó, amelyik magától résnyire ki is nyílt. Odabentről hirtelen meglepett ugatás hallatszott.

- Azt hiszem a fejletlenebb létforma odabent megnövekedett adrenalin szintet mutat. Kívánod, hogy nyugtatót fecskendezzünk a szobába, mielőtt bemész? Az érzékelők szerint a hasonló megnyilvánulások a kutyáknál veszélyesek lehetnek.

- Nem, minden rendben, csak engedj be.

Mikor beléptem a feltáruló ajtón anya a nyakamba ugrott és apával együtt nagyon sokáig ölelgettek. Hugi is örült nekem és Mormota volt talál a legboldogabb. Körülöttem rohangált és mikor végre leültem a kezemet bökdöste nyirkos orrával, aztán ha nem reagáltam addig nyalogatta és harapdálta amíg meg nem simogattam. Végül akkor nyugodott meg teljesen, mikor az ölembe ülhetett.

Anyáék elmesélték, hogy egyszer csak megjelent egy idegen az ajtóban és fegyvert fogott rájuk. Apára rá is lőtt, de szerencsére csak súrolta a lézer, ezért nem volt veszélyes a sérülés. A lövés pillanatában az idegen már össze is esett és akkor bukkantak fel a magas furcsa lények. Elmondták, hogy a családot veszély fenyegeti és akkor járnak a legjobban, ha velük mennek. Ők összeszedtek mindent, amit fontosnak láttak, majd elhozták őket a bolygóról. Hogy azzal a személlyel mi történt, nem derült ki, ahogy az sem, miért támadt rájuk.

Nemsokára újra kinyílt az ajtó és a kiképzőtől kapott robot jelent meg benne. Engedelmesen biccentett, majd beállt a falban megjelenő mélyedésbe.

----------------------------------------------------------------

Egy aprócska szobában felgyulladt egy aprócska lámpa. Kék fényét alig lehetett látni az üvegplafonon át beszűrődő Föld fényében. Az anyabolygó lassan keringett odafent, óceánjainak kék fénye az élet árnyait csempészte ebbe a kis helyiségbe. A sarokban álló egyetlen növény, egy fikusz, boldogan nyújtogatta leveleit az otthon fénye felé. Bár ő maga már itt "született" és génjeit alapjaiban kellett megváltoztatni ahhoz, hogy az alacsonyabb gravitációban is jól érezze magát, attól még lelke legmélyén tudta, hogy az otthon odafent kering.

A gombot egy titánkéz nyomta le. Lassan beszélni kezdett egy hang. Ismeretlen szavakat mormolt egy ismeretlen nyelven. A kéz tulajdonosa ősz fejével néhányszor bólintott, majd ugyanazon a furcsa nyelven válaszolt. Miután az adás befejeződött hátradőlt fehér kagylófotelében és bal kezével titán kezét masszírozta. Érezte a nyomást, a bőr fémhez érintését, az öreg redők szárazságát. De jobb kezében még mindig ott volt a fájdalom. Még mindig emlékezett az elsülő ágyú hangjára és a szinte lelassult időre. Bárcsak megmozdíthatta volna a karját, alig néhány centivel arrébb! Akkor csak néhány ujját veszítette volna el. Kinyújtóztatta titánujjait, majd végigsimított vele kitüntetésein. A legalsón megpihent a keze. "Az emberiség jövőéért tett emberfeletti erőfeszítéseiért" - mondták. Nade milyen emberiség? Az amelyik lassan szétszakad saját butasága és romlottsága miatt? A diaszpórában élő emberiség már nem a régi. Milyen egyszerű is volt az élet Európában, a világ közepén. Milyen bátrak voltak, akik Kolumbusszal tartottak Indiába, és milyen ostobák hogy nem tudták az új világba értek. Bezzeg előttük a kínaiak és a vikingek. Mind tudták hol vannak. Micsoda meglepetés mikor a barbárok többet tudnak a világról, mint a fejlett, civilizált világ. Megbocsájthatatlan mészárlásokba torkolló hódítás áldozata lett az Újvilág. És mégis. Most is ugyanezt tesszük. Milyen volt például régen a Sagittarius? Gyönyörű hatalmas gombáival, melyek az ősi páfrányfenyőknél is magasabbak voltak. És ki emlékszik már barbár népeire, akik ezeknek a gombáknak a kalapjában éltek?

Ez hát a jövő. És ő ezért nyert érdemeket. Sajnos az ő véleménye mit sem számít a politikában. De ha meg tudja akadályozni a háborút, hát meg fogja tenni. Még nincs minden veszve. A tábornokok már jelentkeztek nála. Ha a Föld megneszeli a dolgot, azonnal végeznek vele. De mit számít már ez. Titánlábát feltette a kis puffra és titánkezével szájához emelte a sötét folyadékot. Olajozott torkán könnyen folyt le a keserédes korty.

Neki már nem tudnak ártani.

Az idegen technológia jóval fejlettebb, mint a mienk. Gyakorlatilag felteleportáltak minket a hajójukra, amely a Sagittarius rendszeren kívül keringett. Hihetetlen távolságra képesek teleportálni bárkit és bármit, és szinte semmilyen zavaró mező nem okoz akadályt. Ez a technológia a mi fajunknak még csak elméleti síkon jelent nehézséget. Az első tesztek ugyan már megtörténtek, de élő dolgokat még senki nem mert mozgatni vele. Illetve hangyákat már igen, de előfordultak hibák, és ezért felhagytak a kísérletekkel; egyelőre.

Érdekes, hogy mióta a szállítójukon vagyok nem tiltottak meg semmit. Szabadon mozoghatok a hajón, de ezt kísérő nélkül nem szívesen tenném. Hatalmas egy gépezet. Nem láttam még soha ilyet. Azt hiszem simán eltévednék rajta. Ráadásul ha eltévedek senki nem tudna segíteni, mert az egész hajón egyetlen egy idegen (?) beszél csupán a nyelvemen. És még ennél is érdekesebb, hogy bármiről írhatok, persze üzenetet nem küldhetek ki. De már készítettem fényképeket is és elég jegyzetet is. Azt hiszem ezeket majd felhasználhatja a Sagittarius, hogy jobb hajókat építhessen.

Az út nem tartott tovább hat óránál. Az elején a vezetőm megkérdezte, hogy nem szeretnék-e befeküdni egy hibernáló csőbe az útra. Majdnem kinevettem. Furcsa, nyugodtnak érzem magam, mióta a hajóra érkeztem. Nem gondolkodtam sem azon, ami otthon történt, sem azon ami anyáékkal történhetett és még az sem aggasztott, mit jelent az amit ez az idegen mesélt nekem néhány órával ezelőtt. Vagy a teleportálás során történt valami hiba, ami még ezeknél a sokkal fejlettebb lényeknél sincs kizárva; vagy valamit belekevertek a szobám levegőjébe. Nem tudom. De nem is bánom.

A szoba egyébként teljesen átlagos elrendezésű, attól eltekintve, hogy szinte minden sokkal magasabb annál, mint amit az embereknél eddig megszoktam. A székek, vagy fotelek, vagy minek is mondjam őket egészen kényelmesek, bár ezeknek a lényeknek nem hiszem, hogy ugyanolyan gerincük lenne, mint nekünk, de azért a derekamat tökéletesen tartja a háttámla. Az asztal szintén elég magas, még a fotelből is alig érem fel. A világítás amúgy naplementére emlékeztet és a levegő olyan, mintha a tengerparton lennék a Földön.

Az előbb mindent megnéztem. Centiről centire végignéztem a helyiséget. Találtam pár dolgot, amit nem értek, de mindegy is. Viszont találtam egy fekete panelt, amit mikor megérintettem haloványan felfénylett. Olyan volt, mintha egy három dimenziós kijelzőt néznék. A belsejében valamiféle kék ködgomolyag jelent meg és lassan forgott. Mikor ráböktem megállt és megjelent a helyén a Sagittarius. Két ujjal óvatosan széthúztam a képet és így egyre nagyobb lett a bolygó. Megkerestem rajta, hogy hol lakunk, és volt ott egy halovány fekete írás, amit nem tudtam elolvasni. Ahogy forgattam a bolygót ide-oda több helyen is láttam ilyen írást, vagy jegyzetet, vagy mit. Amennyire tudom, pont azokon a pontokon voltak, ahol a többiek laknak. Legalábbis néhányukkal beszéltünk arról, ki honnan jött és hol lakik a bolygón. De lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés.

Mikor eltávolodtam a bolygótól a kép először a Sagittarius rendszert mutatta, majd ahogy még távolabb mentem megláttam a hajót, amin utaztunk. Szintén fekete apró betűs krikszkraksz volt fölé írva, de ezt sem tudtam elolvasni. Ráböktem a mutatóujjammal a hajóra, mire több apró írás jelent meg. Találomra kiválasztottam az egyiket és a kép még jobban eltávolodott. Egy számomra eddig ismeretlen színnel jelölt útvonalat jelzett, és ahogy próbáltam beközelíteni, egyszer csak kikapcsolt a készülék. Azóta nem próbálkoztam vele.

És most azt hiszem kiléptünk a hipertérből, vagy a féreglyukból, vagy bármiben is utaztunk eddig, mert felfordult a gyomrom. Az ablakon keresztül semmit nem látni, csak a távoli csillagokat. Ha tényleg a Plútóra megyünk, akkor nagyon kíváncsi vagyok, hogyan rejtették el a bázisukat, hihetetlennek tűnik, hogy az emberek eddig még nem vették észre. Azt hiszem közeledünk a Plútóhoz, mert egyre lassulunk és nagyon úgy tűnik, hogy nem fogom megtudni, hol van a bázisuk, mert az ablak kezd elsötétülni és a csillagok fénye már szinte egyáltalán nem szűrődik át...

A robot egy szempillantás alatt beadott egy injekciót az apjának. Bal mutatóujjának ujjbegyéből a másodperc törtrésze alatt villant elő a tű és mire a másodperc letelt, a hatóanyagok már ki is fejtették hatásukat és a férfi már aludt is. A magas alak intett a robotnak, mire az kikapcsolt.

- Meg kell értened. Nem volt könnyű megtalálni téged.

- Megérteni? Mit? Mit tettetek apámmal? És hol vannak a többiek?

- Mi? Semmit. Apád biztos helyen van. Meg kellett tudnunk, az újonnan betelepített alakváltó feladatát. Most már tudjuk, hogy meg akart ölni téged. Segíteni akarunk.

- Mi folyik itt? És kik vagytok?

- Hallottál már a Plútó Köztársaságról?

- Nem. - ismerte el.

- Mi a Plútó Köztársaságról jöttünk, ez a ti nyelveteken leírva ugyanazt jelenti, vagyis majdnem ugyanazt, amit a mi fogalmaink szerint jelent. Mi nem a ti fajotokhoz tartozunk. Tőle különállóan alakultunk ki, ugyanabban a galaxisban. Viszont feltételezzük, hogy elrejtettek valamit a Földön, amit meg kell szereznünk. A Plútó Köztársaság felvette a kapcsolatot a Földdel és néhány év alatt sikerült elérnünk, hogy minden régi irathoz hozzáférhessünk. Ezekben vannak utalások egy elrejtett ősi könyvtárra, amelyet még a ti és a mi őseink hoztak létre. Állítólag ez valahol a Jeruzsálem nevezetű város alatt van.

- Ezért pusztítottátok el? Ezért tört ki a háború?

- Nem mi pusztítottuk el. És nem ezért tört ki a háború. A galaxisban így is háború van, csak ti még nem tudtok róla. Amíg a könyvtárat nem találjuk meg, nem fedhetjük fel magunkat a népetek előtt, hiszen az káoszt okozna és lekötné az erőforrásainkat, ezáltal pedig elveszíthetnénk a háborút. Ha megtaláljuk a könyvtárat, előfordulhat, hogy találunk benne megoldást a problémáinkra. Most viszont el kell vigyünk innen, a mi bolygónkra. Nem maradhat nyoma az itt kibontakozott helyzetnek sem. Elvisszük a robotodat és a bajtársaidat is.

- Mi vár most ránk?

- Háború, továbbra is.

- És valami biztatóbb?

- Láthatod Mormotát.

A Sagittarius felé tartó út eseménytelenül zajlott. A kiképző halála ugyan megviselte a fiatalokat, ám a hazatérés öröme sokkal erőteljesebbnek bizonyult. A robotok végigkísérték őket az úton, és állítólag velük is maradnak mostantól örökre. Egyrészt felügyelik majd, hogy ne kotyogjanak el semmit, másrészt pedig vigyáznak rájuk. Bár ez utóbbinak a Sagittariuson nem lesz sok értelme, hiszen ott nem érheti őket semmi.

A hajó csendesen suhant az űr végtelenjében és a bolygó körüli pályára érve már fel is küldtek egy szállítót, hogy hazavigye az ifjoncokat. Még mielőtt hazaértek volna a szállító fedélzetén kitüntette őket a Sagittariusi erők egy megbízottja és meginvitálta néhányukat, hogy vegyenek részt a friss újoncok kiképzésén, így esetleg akár katonai pályán is elindulhatnak. Kevesen mondtak igent.

Hazaérkezés után az ajtóban senki nem várta hősünket. Mormota ugatása sehol sem hallatszott. Az ajtóhoz érve a retinaleolvasó azonnal működésbe lépett és az ajtó máris kinyílt és ő belépett. Amint az ajtó becsukódott azonnal ledobta a táskáját és a kanapéra dobta magát. Rég óta várta már ezt. Nem volt távol túl sokáig, de ez akkor is jól esett. Az otthon mégiscsak hiányzott.

Az apja éppen lesétált a lépcsőn, egyenesen a kanapéhoz ment, ahol a fia ült. A robot hirtelen elé állt és a fiú csak ekkor vette észre, hogy apja otthon van. Már szólt volna a robotnak, hogy menjen onnan, amikor az apja kezében a fegyver elsült. A robot látta a fegyvert és a célt is látta. Még éppen időben fordította a plafon felé. Azonnal lefegyverezte a férfit. Hősünk odarohant és a szokásos barna szemek helyett hosszú fekete pupillás sárga szemek néztek vissza rá. Egy magas vékony alak állt meg mögötte és kezét lassan a vállára tette.

Ben, vagyis a kiképző halála megrázta az újoncokat. Mikor a hajó végre dokkolt és a zsilipkamra nyomása is kiegyenlítődött, az újoncok még mindig a légkör felé zuhanó cirkáló maradványait figyelték. Miután az android szavai gépies hangján elhagyták a száját és az újoncokban tudatosult, hogy kiképzőtisztjük nincs többé, mind az ablakhoz sereglettek. Az android kénytelen volt a kelleténél hangosabban szólni nekik, hogy hagyják el a szállítót és menjenek az 1-es számú stratégiai terembe. A robotok óvatosan terelgették maguk előtt őket.

A stratégiai terembe érve észre sem vették, hogy az android már ott áll a sarokban. A hajóparancsnok a hosszú asztal végében ült és közeledtükre meg sem moccant. Mikor a robotok utasították az újoncokat, hogy üljenek le, a tiszt végre rájuk nézett. Végighordozta tekintetét a társaságon, intett a robotoknak, akik erre elfoglalták helyüket a falmélyedésekben, majd mély levegőt vett.

- Amit láttatok, természetesen nem történt meg. Senkinek nem beszélhettek róla. A történteket kitörölhetnénk a memóriátokból, de akkor félő volna, hogy sérül az összes többi emléketek is. Ezt a sagittariusi törvények nem engedik. - kis szünetet tartott, majd érzelemmentes hangon folytatta - A szükséges információt megszereztük, így rátok már nincs szükség. Visszatérhettek családjaitokhoz és eltölthetitek kiérdemelt, fél éves, pihenéseteket.

- Valamennyit azért mégis csak illendő volna elmondania nekik, hiszen elvesztettek egy régi ismerőst. - szólt közbe halkan az android. A többség pedig csak ekkor vette észre, hogy ott van.

- Nos, igen, persze. Szóval a Földön érdekes dolgok történnek. A régi vallások összes telepét megszüntetik és eltörlik, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Minthogy ezek a helyek az univerzum emberiségének közös örökségei, így elpusztításuk a bolygóközi törvények megsértését jelentik. Ezért vagyunk mi itt és ezért próbálunk békésen közbelépni. Azt hiszem ennyit kell csak tudnotok. Most pedig ég veletek.

Az újoncok lassan felkeltek és visszatértek kabinjaikba, eszük ágában sem volt bármit is kérdezni. Nem akartak tovább itt maradni. Eddig jó mókának tűnt katonásdit játszani, és amíg itt voltak senki nem is sérült meg. De ez most túl sok volt. Nem vágytak másra, csak hogy haza mehessenek.

- Ez nem volt a teljes igazság. - mondta az android.

- Tudniuk kellene róla, hogy mit fedeztünk fel? Nem, ehhez semmi közük. Egyelőre. - válaszolta a parancsnok. - Menjen a gépházba, ott letöltik az információt. Utána jelentkezzen az irodámban. Áthelyezzük. - ezzel felállt és kiment a teremből. Az android csendesen álldogált még egy darabig a sarokban, saját gondolataival viaskodott.

- Elpusztítottuk a hajót. Most már semmi esély rá, hogy visszatérjenek, legalábbis addig nem, amíg megtaláljuk amiért jöttetek. - mondta az öreg a kristálynak.

- Helyes. Minden a terv szerint alakul. - válaszolta egy hang a fejében. - De kételyeid vannak.

- Egészen biztos, hogy el kell pusztítanotok az összes szent várost?

- Ez az egyetlen lehetőség. Sajnos mindenhova árnyékoló mezőket építettek az elődeid. Valószínűleg felkészültek arra, hogy egyszer ellátogatunk hozzátok.

- Mennyi időre van még szükségetek?

- Három nap és hét óra. Megtaláltuk, már csak meg kell fejtenünk.