Elúszik a kacsa, elülnek a habok, a tenger hullámain fényes arc ragyog. (A kacér kis mosoly játszana tudom, ám a szemhéj alig van féluton.) Még utolszor feltör a kráken, s a kacsát a mélybe rántja menten, küzd a kis sárga jószág, ám a szorítás kemény, elég lesz már Sózsák, rég megmondtam én. A szivacs mancsok víztől tele, ráncolódnak mint a fa levele, krémet fognak, ruhát, kefét, meg ne fogd a manó kezét. Szemet dörzsöl, ásít párat, az alvás már nem várhat. Szundít a nap, szundít az éj, aludj hogy holnap erős legyél.