A megérkezést szinte nem is éreztem. A hajó viszont úgy tűnt leszállt, mivel az ajtóban felbukkant a már ismert idegen.

- Most elviszlek a családodhoz. Kérlek kövess és ne kószálj el túl messze. Ahogy a ti világaitokon, úgy itt sem kifejezetten kedvelik az idegeneket. Vannak szélsőséges csoportok, akik ellenezhetik az ittlétedet. Nem szeretném, hogy bajod essen. Indulhatunk? - ezzel utat engedett.

A folyosóra érve ugyanaz a labirintusszerű rendszer fogadott, mint legutóbb. Igyekeztem megjegyezni merre is megyünk, de ez a harminchetedik kanyar után nem sikerült. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elkanyarodtunk. A folyosó fala képlékeny anyagúnak tűnt és azt sem lehetett teljesen kizárni, hogy mögöttük újra és újra átalakul, az adott igényeknek megfelelően.

- Kérdezhetek valamit?

- Mi lenne az?

- Ez a hajó? Él?

- Igen, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem hogy a fajotok még nem találkozott hasonló formációval. Nos a hajó a maga módján él, valahol egy kisbolygó és egy fejletlenebb, ám fotoszintézisre képes életforma között ragadt meg a fejlődésben. Ám mondhatjuk, hogy önálló akarata van és képes magától is létezni, bár ezt a létezést nem igazán nevezném értelmes célzott létnek, inkább stagnálásnak. Többet igazán nem mondhatok, hiszen nem is értenéd meg.

Ezután csendben haladtunk egymás mellett. A folyosók egymást követték végtelenbe vesző útjukon és mi csak mentünk egyre tovább és tovább. Útitársam egyszer csak megállt és kijelentette, hogy megérkeztünk. Kezével végigsimította a burkolatot, majd lassan felbukkant egy ajtó, amelyik magától résnyire ki is nyílt. Odabentről hirtelen meglepett ugatás hallatszott.

- Azt hiszem a fejletlenebb létforma odabent megnövekedett adrenalin szintet mutat. Kívánod, hogy nyugtatót fecskendezzünk a szobába, mielőtt bemész? Az érzékelők szerint a hasonló megnyilvánulások a kutyáknál veszélyesek lehetnek.

- Nem, minden rendben, csak engedj be.

Mikor beléptem a feltáruló ajtón anya a nyakamba ugrott és apával együtt nagyon sokáig ölelgettek. Hugi is örült nekem és Mormota volt talál a legboldogabb. Körülöttem rohangált és mikor végre leültem a kezemet bökdöste nyirkos orrával, aztán ha nem reagáltam addig nyalogatta és harapdálta amíg meg nem simogattam. Végül akkor nyugodott meg teljesen, mikor az ölembe ülhetett.

Anyáék elmesélték, hogy egyszer csak megjelent egy idegen az ajtóban és fegyvert fogott rájuk. Apára rá is lőtt, de szerencsére csak súrolta a lézer, ezért nem volt veszélyes a sérülés. A lövés pillanatában az idegen már össze is esett és akkor bukkantak fel a magas furcsa lények. Elmondták, hogy a családot veszély fenyegeti és akkor járnak a legjobban, ha velük mennek. Ők összeszedtek mindent, amit fontosnak láttak, majd elhozták őket a bolygóról. Hogy azzal a személlyel mi történt, nem derült ki, ahogy az sem, miért támadt rájuk.

Nemsokára újra kinyílt az ajtó és a kiképzőtől kapott robot jelent meg benne. Engedelmesen biccentett, majd beállt a falban megjelenő mélyedésbe.

----------------------------------------------------------------

Egy aprócska szobában felgyulladt egy aprócska lámpa. Kék fényét alig lehetett látni az üvegplafonon át beszűrődő Föld fényében. Az anyabolygó lassan keringett odafent, óceánjainak kék fénye az élet árnyait csempészte ebbe a kis helyiségbe. A sarokban álló egyetlen növény, egy fikusz, boldogan nyújtogatta leveleit az otthon fénye felé. Bár ő maga már itt "született" és génjeit alapjaiban kellett megváltoztatni ahhoz, hogy az alacsonyabb gravitációban is jól érezze magát, attól még lelke legmélyén tudta, hogy az otthon odafent kering.

A gombot egy titánkéz nyomta le. Lassan beszélni kezdett egy hang. Ismeretlen szavakat mormolt egy ismeretlen nyelven. A kéz tulajdonosa ősz fejével néhányszor bólintott, majd ugyanazon a furcsa nyelven válaszolt. Miután az adás befejeződött hátradőlt fehér kagylófotelében és bal kezével titán kezét masszírozta. Érezte a nyomást, a bőr fémhez érintését, az öreg redők szárazságát. De jobb kezében még mindig ott volt a fájdalom. Még mindig emlékezett az elsülő ágyú hangjára és a szinte lelassult időre. Bárcsak megmozdíthatta volna a karját, alig néhány centivel arrébb! Akkor csak néhány ujját veszítette volna el. Kinyújtóztatta titánujjait, majd végigsimított vele kitüntetésein. A legalsón megpihent a keze. "Az emberiség jövőéért tett emberfeletti erőfeszítéseiért" - mondták. Nade milyen emberiség? Az amelyik lassan szétszakad saját butasága és romlottsága miatt? A diaszpórában élő emberiség már nem a régi. Milyen egyszerű is volt az élet Európában, a világ közepén. Milyen bátrak voltak, akik Kolumbusszal tartottak Indiába, és milyen ostobák hogy nem tudták az új világba értek. Bezzeg előttük a kínaiak és a vikingek. Mind tudták hol vannak. Micsoda meglepetés mikor a barbárok többet tudnak a világról, mint a fejlett, civilizált világ. Megbocsájthatatlan mészárlásokba torkolló hódítás áldozata lett az Újvilág. És mégis. Most is ugyanezt tesszük. Milyen volt például régen a Sagittarius? Gyönyörű hatalmas gombáival, melyek az ősi páfrányfenyőknél is magasabbak voltak. És ki emlékszik már barbár népeire, akik ezeknek a gombáknak a kalapjában éltek?

Ez hát a jövő. És ő ezért nyert érdemeket. Sajnos az ő véleménye mit sem számít a politikában. De ha meg tudja akadályozni a háborút, hát meg fogja tenni. Még nincs minden veszve. A tábornokok már jelentkeztek nála. Ha a Föld megneszeli a dolgot, azonnal végeznek vele. De mit számít már ez. Titánlábát feltette a kis puffra és titánkezével szájához emelte a sötét folyadékot. Olajozott torkán könnyen folyt le a keserédes korty.

Neki már nem tudnak ártani.