A világ legkissebb sarkában, a szélének az aljában, annak a lábánál, a leges-legaljánál, ott leledzik a legmélyén, az ajtó az idő végén. Elvisz az mindenhová és egyszerre sehová, megmutatja a földet s eget, a csillagokat benne leled. Öreg ajtó lévén, nyikorog néhány résén, de minden éjjel feltárul, ahogy az ég kitárul. Mikor az éj bíbor köntöst ölt, s szekerén megtesz egy kis kört, az álmos fenyő aludni tér, üres minden utca és tér. Akkor nyílik halkan, szuszogva, az öreg ajtó vaslakatja, s elszabadul a sok csoda, a varázslat névrokona. Minden apró és nagy otthont, kutyaházat, vakondokhont, apró fészket, csúcs-hegyoromt, menedéket, üregotthont, megtölt mind a varázs, csoda, aludj hogy te is eljuss oda.
