Valamikor régen, egy aprócska falu közelében, tátongott egy hegybe vájt barlang. A félelem vezérelte falusiak temették be három nap és három éj alatt, ám az eső és a szél lassan újra megnyitották a Morgó-barlang hatalmas száját.

Kincsvadász, a legrettegettebb kincskereső hetedhét országon innen és túl, fittyet hányva az öregek meséire, kislisszolt a faluból és eltűnt a barlang fekete torkában. Hogy miért akart ennyire bejutni? Hát természetesen ő is hallotta a meséket a sárkányról és nagyon is jól tudta: ahol sárkány van, ott kincs is van.

Szíve heves dobbanásait a torkában hallgatva ment egyre beljebb és beljebb a barlangba. Háta mögött még halványan beszűrődött a fény, ám az út elkanyarodott és azután már a teljes sötétség ölelte magába. A barlang fala hideg és nedves volt, pont mint a Bodri orra. Mikor a sötétségtől már az orráig sem látott egy halvány fény utat mutatott. Ahogy közelebb ment, egy hatalmas föld alatti teremhez ért, telis tele csillogó fényes kincsekkel. A terem másik végében egy hatalmas kétfejű sárkány szundikált. Láthatóan nagyon mélyen aludt, hiszen egyetlen hangot sem adott ki, a szuszogását is alig lehetett hallani. Kincsvadász addig-addig nyújtogatta a nyakát, hogy nem figyelt maga elé és elcsúszott.

Az aranytálak és aranykupák pedig hatalmas csörömpöléssel reppentek szerteszét. Kincsvadász annyira megrémült, hogy még levegőt is elfelejtett venni. Az egyre hangosabb morgás sem tűnt jó jelnek. Hirtelen valami megragadta a lábánál fogva és magasra emelte. Közvetlen a hatalmas szemek magasságába.

- Nocsak, egy látogató. – mordult fel a sárkány. – Mondd csak pöttöm, mi szél hozott? Talán neked is a kincsem kell? Ha igen, jobb ha gyorsan megeszlek.

Kincsvadász hirtelen nem jutott szóhoz, mikor aztán mégis, csak annyit tudott mondani: „Nem.”

- Szóval nem? – vonta fel szemöldökét a sárkány.

- Nem. – mondta ismét a bátor lány. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit csinálsz itt egész életedben a föld alatt?

- Egész életemben? Azt hiszed, itt töltöm az egész életemet? Dehogy. Háromszáz évente kinyújtóztatom a szárnyaimat és repülök egyet. Addig szunyókálni szoktam.

- Szunyókálni? Ilyen sokat?

- Igen, hiszen pihenni is kell. De ha felébredek és nem tudok újra elaludni, akkor a kincseimet szoktam számba venni.

- És mennyi van?

- Annyi te kis pimasz, hogy életed végéig sem tudnád megszámolni.

- És mit szoktál még csinálni?

- Hát ha nagyon nem jön álom a szememre, akkor az öreg pikkelyeimet szoktam vakargatni. Olyankor gyakran kiesnek és gyorsabban nőnek az újak. De elég lesz a kérdésekből, most menj haza, álmos vagyok.

- De olyan sötét van a barlangban, hogy biztosan nem találom meg a kiutat.

- Akkor vidd ezt, és most sipirc. – ezzel letette a lányt, és hatalmas körmeivel egy kupát adott a kezébe. Az aranykupa pedig fényesen világított neki a sötétben, míg ki nem ért a barlangból.