- Tedd le a gépet ott. - mutatott előre a kiképző a pilótának. - Amint leszálltunk, életbe lép a B-terv. Mindenki tudja mit kell tennie. - mondta, ezúttal kissé hangosabban az újoncoknak célozva.

A gép lassan leereszkedett. Jeruzsálem egykori városától most sokkal messzebb landoltak. Bekapcsolták álcázóikat és elindultak a katakombák felé. Könnyen lejutottak, egyáltalán nem láttak senkit vagy semmi ismeretlent errefelé.

Odalent fél óra keresés után megtalálták, amit kerestek. Egy aprócska, felülnézetből csepp alakú, cirkálót találtak. A kiképző intett az újoncoknak, akik szétszóródtak és élesítették fegyvereiket. Közben ő kinyitotta a hajó ajtaját és beküldte a pilótát. Mikor az elhelyezkedett az ülésben, levette turbánját, láthatóvá téve a fejét. Az arcának bal fele, szinte teljes egészében fém volt. Persze orvosi fém, de akkor is úgy festett, mint egy terminátor, akiről félig leolvadt a festék. Hátranyúlt a bal füle mögé és lassan kipattintott egy kis csatlakozót. Olyan volt, mint a régi idők egyik pendriveja. Ezt csatlakoztatta a hajó berendezéséhez és letöltötte az összes adatot, amit csak elbírt.

Majdnem három percig tartott az egész, onnantól, hogy újra leszálltak, odáig, hogy a turbán visszakerült az android fejére. Kiszállt a gépből, amelybe ekkor a kiképző szállt be helyette. Intett a robotoknak, akik utasították az újoncokat, hogy kövessék az androidot. A kiképző felszállt a kis géppel és kiröppent a katakombákból.

Az újoncok az android vezetésével visszamentek a szállítóhoz és azonnal fel is szálltak. A hajó sebesen közeledett az űr felé, mikor feltűnt mellettük a kiképző cirkálója. A mogorva ember megengedett magának egy mosolyt, mikor elhagyták a légkört és jelezte a szállítónak, hogy minden rendben. Az android bólintott.

Az újoncok hátradőltek üléseikben és felkészültek a dokkolásra. Ekkor érte el őket a lökéshullám. A kiképző hajója helyén nem maradt semmi, csak néhány törmelék, amely lassan elindult vissza a légkör irányába. Az android bekapcsolta az automata vezérlőt és az ablakhoz rohant. Mikor elfordult onnan, csak annyit mondott.

"Szegény Ben."

Az öreg továbbra is kérdő tekintettel tekintett a kis csapat tagjaira. Mikor hosszú másodpercek után sem mozdult meg senki, az öreg megelégelte a dolgot.

- Na jó, ha ti nem töritek meg a csendet, akkor majd én. - kezdte mosolyogva. - Biztosan ti vagytok azok a szerencsések, vagy szerencsétlenek, döntsétek el magatok, akiket ide küldtek, hogy felderítsék a labirintus titkát. Igazam van? Persze nem kell válaszolni, úgyis tudom, hogy így van. Gyertek velem, pár dolgot el kell mesélnem. - ezzel elindult abba az irányba, amelyből a csapat érkezett.

Az öreg után, lassan elindultak a többiek is. Az őr pedig néhány perc várakozás után visszament arra, amerről jött. Miután az utolsó robot is elindult a labirintusban, a kristály újra felfénylett, majd egy pillanat alatt átalakult egy gömbbé, amely elindult a csapat után, bezárva a sort.

- Nem igen van látogatóm. - kezdte az öreg. Sajnos már nagyon rég óta nem láttam embereket, ezért is örülök annyira nektek.

- De ha nem látott eddig embereket, akkor az őrök micsodák? Talán földönkívüliek? - kérdezte az egyik túl kíváncsi újonc.

- Szóval mégiscsak tudtok beszélni. Helyes, helyes. Földönkívüliek? Hát én eddig azt hittem, azok ti vagytok. - mosolygott az öreg. - De térjünk a lényegre. Gondolkodtatok már azon, miért éltek olyan békességben? Miért olyan tökéletes a kis világotok? Hát persze, hogy nem. Hiszen nektek mindez teljesen egyértelmű. Pedig nem egyszerű a béke és az életszínvonal fenntartása. A Földön ez még mindig nem igazán működik egységesen. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy ideje a földlakóknak szétszóródniuk a galaxisban, hogy legyen elég hely mindenkinek. A hely meg is lett, de mi reménykedtünk abban is, hogy a hellyel együtt megszűnik az ellenségeskedés. Hosszú évek munkájába került, hogy ettől a tévhittől megszabaduljunk és a problémákat kezelni tudjuk. Azóta a világokon nagyobbrészt béke van. De akkor mi a baj, kérdezhetnétek? Nos, maradt még néhány elkorcsosult berögződés az emberiségben. Így például a hit. Sajnos még mindig megrögzötten hiszünk egy felettünk álló hatalomban, amely az életet teremtette és minket mindannyiunkat irányít és felügyel. Ezt az eszmét akarjuk megsemmisíteni oly sok év után. Ennek a városnak az elpusztításával is pont azt a célt támogatjuk. Arra senki nem számított, hogy mit találunk majd... - az öreg hangja hirtelen elakadt.

- Mit találtak, amit nem adtak a Bolygóközi Hivatal tudomására. - vonta felelősségre a kiképző az öreget.

- Mit? Hát bölcsességet fiam. Mi mást rejtenének ezek a labirintusok.

- És a kristály? - kérdezte a kíváncsi újonc.

- Ó az csak egy vénember olcsó játékszere. De most azt hiszem ideje mennetek, mielőtt valaki felfedezné a jelenléteteket. Valaki, aki nem kifejezetten örülne neki. - mondta az öreg, majd sarkon fordult és elindult visszafele. Mikor a csapat tagjai körülnéztek, hirtelen a szállítóhajó előtt találták magukat, sajnos a gép egyáltalán nem volt álcázva, így az öregnek igaza lehetett, hogy sietniük kell. Mikor a kiképző visszanézett az öreg nem volt sehol. Elnyelte az éjszaka. Beterelte a csapatot a hajóba, majd maga is felszállt. Még utoljára hátratekintett, és mielőtt bezárta volna maga mögött a rámpát, a szeme sarkából észrevett egy kékes villanást.

---------------------------------------------------------------------------------

"Azt hiszem új emlékeket kellene beépítenünk nekik. Ez nagyon közel volt. Miért kellett egyáltalán beengednünk őket ide?" Az öreg a kristály-gömb társaságában sétált vissza a terem felé. "Meg akartad ismerni őket? De hát már figyeled őket egy ideje." - a gömb haloványan felfénylett, majd szinte teljesen kialudt, sötétségbe borítva a folyosót. "Utálom, ha ezt csinálod. Ha nem mondhatod el, akkor csak egyszerűen ne válaszolj, ennyi."

A hajtómű halkan zümmögött, ahogy a sugárzástól védett gépház melletti aprócska parancsnokhelyettesi szoba magányában a kiképző halkan motyogott. A falba épített monitorokon egymást váltották a térképek, egy kézmozdulattal egy egész sor térkép tűnt fel egymás mellett, majd a mutató és a hüvelykujj apró mozdulataira az egyes térképek kinagyítódtak, majd összementek. A kiképző bal kezében a pohár már rég üres volt, de minden újabb térképnél akaratlanul is a szájához emelte. Szinte észre sem vette, hogy egyetlen korty vodka sem ér az ajkaihoz, mégis automatikusan nyelt és bámulta tovább a kijelzőt.

Hirtelen a térképek előterében egy beérkező hívás ablaka ugrott fel. A hívó ismeretlen, a hívás prioritása a lehető legmagasabb. "Semmi elutasítani elutasítani, különben jön a hadbíróság. Pedig ezek a bolondok még csak nem is katonák." - gondolta a kiképző, majd felvette a hívást.

- Uram?

- Jól nyissa ki a fülét fiam. - mondta a kijelzőből rá bámuló alig harminc éves miniszter. - Ha két órán belül nem készíti elő az osztagát és vonulnak le azonnal arra az istenverte bolygóra, akkor elbúcsúzhat az állásától és a nyugdíjától is. Megértette?

- Uram, tisztelettel. Ezek még gyerekek. Nem küldhetjük le őket egy ellenséges bolygóra, hogy végezzenek felderítést. Még rendes kiképzést sem kaptak...

- Hogy leküldhetjük-e őket, az nem a maga gondja. A feladatra nincs alkalmasabb csapat, akár gyerekek még, akár nem. Várom a jelentését miután visszatértek. - ezzel a hívás szétkapcsolt és a kiképző ismét magára maradt a gondolataival.

------------------

Egy szállító száguldott a bolygó felszíne felé. A fedélzetén három újonccal, négy robottal és a feketébe bugyolált alakkal. Az apró hajót csak az láthatta, akinek voltak nobodai érzékelői. Ilyenek márpedig csak néhány külső bolygónak és természetesen a Nobodának voltak, ahol az álcázó berendezések is készültek. A kiképző mindenkinek kiosztott egy bookot, amin röviden meg volt adva minden szükséges információ.

- Muqat, tedd le a gépet ötven kilométerre a várostól, a kijelölt zónától kissé északra. - adta ki az utasítást a kiképző a feketébe bugyolált alaknak.

- Újoncok. Aki már elolvasta a bookot, az dobja ki az ablakon, mert fél perc múlva megsemmisíti önmagát, aki még nem olvasta, annak pechje van, de úgyszintén dobja ki az ablakon. Nincs kifejezetten ínyemre ez az akció, de nincs más választásunk. Be kell jutnunk a romok alatt rejtőző labirintusba. Van térképem, papíron is, de elsősorban itt bent. - ezzel a fejére bökött. - Nagyon ajánlom, hogy kövessetek és ne maradjatok le. Ha valakit elkapnának, az jobb esetben hadifogoly lesz, rosszabb esetben szimplán nem látja többé a napvilágot. Szóval lehet imádkozni vagy rohadtul figyelni minden utasításra. A labirintusban van valami, aminek nem szabadna a Földön lennie, de hogy mi az, arról pontosabb információnk nincs. Kérdés nincs.

A bookok még zuhanás közben porrá váltak, ami szépen lassan ereszkedett le a még mindig álcázott szállítóra. A legénység elhagyta a hajót, Muqat kivételével, akinek a drága eszközre kellett vigyáznia. Az ötven kilométert futva tették meg, ami az újra telepített és újraprogramozott nanorobotok segítségével nem volt olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnt.

Sötétedés után nem sokkal értek a romokhoz. Az egykor hatalmas Jeruzsálemből nem maradt más, csak egy hatalmas törmeléktenger és néhány fal. Az évszázadok porát a szél messzire söpörte. Alig néhány óra alatt eltűnt a történelem egy hatalmas szeglete és most teljes csend övezte a romokat. A csapat a város széléhez érve lassan haladt tovább. A kiképző kézjelekkel utasította őket, miközben mindannyiuk kezében egy-egy érzékelővel a környezetüket fürkészték. Fél órát haladtak teljes csöndben, mikor az egyik robot furcsa ciripelő hangot adott ki, majd a kiképző mindenkit beterelt egy magasabb, még mindig álló fal mögé. Alig, hogy mind eltűntek, ott ahol alig fél perce még lopakodtak, most két katona haladt el. Magasak voltak, talán túl magasak is és vékonyak is, feltűnően vékonyak. Fegyvereik halvány kék fénnyel világítottak. Lassan haladtak, mindenhova benéztek és mindent részletesen ellenőriztek. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ne találják meg őket. Mikor elhaladtak búvóhelyük előtt az egyikük megállt és pontosan arrafelé bámult, ahol ők rejtőztek. Mindenkiben megfagyott a vér, senki nem mozdult. "Mi van, ha elkapnak? Mi van, ha itt helyben lelőnek? Nem láthatom többé a Sagittarius óceánjait? Milyen jó volna most Mormotával kirándulni!" - ilyen, és ehhez hasonló gondolatok tartották egyszerre rettegésben és éberen az újoncokat. Ám a félelem hiábavaló volt, hiszen a katona egyszer csak továbbment.

Néhány percet még vártak, majd a kiképző intett, hogy kövessék. A labirintusnak több bejárata is volt. Ők az egyik legeldugottabbhoz mentek, ami azelőtt egy ősrégi ház pincéjében volt, ma pedig alig néhány omladékréteg alatt. A robotok gyors mozdulatokkal és teljesen hangtalanul eltakarították a törmelék egy részét és pont akkora nyílást tártak fel, amekkora elég volt egy átlagembernek. Bemásztak a lyukon és az utolsó robot belülről egy zárókövet helyezett a résre. Miután a kő a helyére került, ismét teljes csend telepedett a csapatra. A kiképző haladt elöl, utána felváltva az újoncok és a robotok. A labirintus végtelennek látszott, és az idő amit odalent töltöttek hosszú napoknak tűnt. Hála a hadsereg új fejlesztéseinek, a ruhák tökéletesen keringették a folyadékot, elvezették a testnedveket és újra, tisztítva összegyűjtötték őket a mellkasi részbe épített csatornákba. Így megállás nélkül haladhattak, bármilyen időveszteség nélkül. Néha megálltak és vártak egy-egy elhaladó járőr vagy automata miatt. Egyszer az álcázójukat is be kellett kapcsolni, mert a járőrök túl közel haladtak el mellettük és félő volt, hogy észreveszik őket. Az egyik újonc majdnem túl későn kapcsolta be az álcázóját, de szerencsére a robotja időben közbelépett és a küldetés nem került veszélybe.

Mikor már teljesen elveszve érezték magukat és reménytelennek tűnt, hogy bármikor is kitalálnak onnan a folyosó lassan kiszélesedett előttük és egy hatalmas, kupolás föld alatti terembe torkollott. Ismét bekapcsolták az álcázójukat és lassan bementek a terembe. Középen, nagyjából három méteres magasságban egy kék kristálynak tűnő tárgy kéken vibrált. A kristály semmihez nem volt rögzítve, látszólag teljesen magától lebegett. A vibrálástól nem volt könnyű észrevenni az öregembert, aki két kezét a kristály felé emelve, csukott szemmel mormogott valamit. Úgy tűnt, a kristály az ő hangjára vibrál egyre gyorsabban vagy lassabban. Egyszer csak az egyik terembe vezető folyosóról felbukkant az egyik magas, vékony járőr és az öreghez ment. Alig fél méterre megállt mögötte, óvatosan előre hajolt és valamit a fülébe súgott. Az öreg egy pillanatra abbahagyta a mormogást, majd összecsapta a tenyerét és a kristályból éles fény tört elő. A fény körbepásztázta a termet, majd kialudt. A kristály halványan világítva tovább lebegett. Az öreg pedig kérdő tekintettel nézett a kis csapatra, akik mozdulatlanul álltak a kristály túlsó oldalán, pontosan vele átellenben.

Sok időm sajnos megint nincs, de ez lassan teljesen megszokottá válik. Mióta a Haynau fedélzetén elhagytuk a Sagittarius-rendszert a kiképzővel csak futólag találkoztunk. Úgy tűnik rögzített egy pár felvételt a robotok memóriájába, vagy ezeket folyamatosan küldözgeti nekik, mert minden fontosabb eseménynél kapunk újabb eligazítást a robotoktól. Persze ezt csak este kapjuk meg, amikor az aznapi szolgálati időnk lejár. A többiekkel nem találkoztam tegnap óta. Ez a hajó hatalmas és leginkább csak ebédidőben találkozhatunk. Sokan már ekkor sem ülnek oda hozzánk, mert cikinek tartják, hogy nem a saját csapatukkal vannak. Hogy ebben mi a ciki, mikor valaki újonc, azt nem igazán értem. Néhányan úgy fenn hordják az orrukat, csak mert a hídon teljesíthetnek szolgálatot, gyakran meg is alázzák azokat, akik a gépházban vagy a szerelőaknákban dolgoznak, pedig a kapitány minden alkalmat megragad rá, hogy összetartsa a legénységet. Tegnap egy szerelőaknában találkoztam vele, nem is ismertem fel a kosztól. Úgy beszélt velem, mint egy karbantartó a másikkal. Mikor a felettesem elmondta kicsoda, nem tudtam hogyan legyek láthatatlan. De megnyugtatott, hogy ez mindennapos, a kapitány mindenből kiveszi a részét. Ráadásul azt is mondta, hogy ne érezzem magam csinovnyiknak, bár ezt nem igazán értettem.

A Földhöz holnap érkezünk. Elég vegyes érzések keringenek bennem. Nem igazán szeretnék visszamenni, ráadásul nem egy hadihajó fedélzetén. Mindazonáltal ott vannak a régi ismerőseim - barátnak már nem nevezném őket - akiket nem szeretnék bántani. Sokan kérdezik, hogy nem rossz érzés-e a visszatérés. De mindig azt mondom, hogy én már sagittariusi polgár vagyok. Valahol úgy érzem, hogy ez nem teljesen igaz, valahol azt érzem, hogy ez egy hazugság. Mintha ott hagytam volna a Földet. Ott születtem és ott is éltem egy darabig. A nagyszüleim még mindig ott vannak. Mi lesz ha le kell bombáznunk a bolygót? Képes leszek ebben segíteni? Állítólag a hajó tele van fegyverekkel. Ez bizonyára igaz lehet, hiszen ha nem lenne hatalmas rakományunk, akkor mindenkinek egy lakásnyi kabinja lenne, ezzel szemben most hárman osztozunk egy apró szobán. Kezdem nagyon unni ezt az összezártságot. Szívesen mennék haza, a Sagittariusra, a kietlen mezőkre, Mormotához, a családomhoz. Ehelyett egy hadihajó fedélzetén száguldok a Föld felé...

Az egyetlen jó dolog, ami történt, hogy a robotom kedvesebbnek tűnik. Mióta a kiképző az irányítás nagy részét átadta nekünk, a robotok nem annyira agresszívek. Persze ez lehet, hogy csak azért tűnik így, mert a szemvilágításukat majdnem mindannyian átállítottuk, így a szigorú és félelmetes vörös helyett enyhe kék vagy zöld fénnyel világítanak. Ráadásul néha a napi feladatok elvégzésében is segítenek. Lassan mennem kell, mert megkapjuk az esti eligazítást. A hajón mindenki egyre nyugtalanabb. A földi blokád hajóira ma délelőtt kilőttek még egy rakétát, de szerencsére senki nem sérült meg. A rakétát úgy tűnik az eltörölt város helyéről lőtték ki, ez viszont arra enged következtetni, hogy a paradicsommezők alatt rakétasilók épültek. Ha ez igaz, akkor a Föld valami sokkal nagyobbra készül, mintsem néhány szent hely elpusztítása. Ha igaz, hogy az eddigi támadások, beleértve a nanorobotokat is a Földről indultak, akkor nem értem miért nem támadta meg még senki. Mert eddig egyetlen támadás sem érte sem a Földet, sem a gyűrűt.

Nagyon kíváncsi lennék, mit írnak a hírekben. Apa ha ezt olvassátok, kérlek küldjetek valami infót, az is jó, ha egy videót, vagy egy levelet küldötök. Rég nem hallottam semmit rólatok. Most mennem kell. 2-es újonc kilép.

Ma kifejezetten időben végeztünk a gyakorlatokkal, ezért tíz helyett most tizenöt percet kaptam privát foglalkozásra. Három hete lett meg a vizsgám, szóval az iskolával azt hiszem egy időre végeztem is. Azóta a védelmi erőknél vagyok kiképzésen. Az első nap borzalmas volt. A kiképző szerintem szépen szólva is egy megalomániás őrült. Alig voltunk itt néhány órája, éppen túl voltunk az eligazításon, amit megjegyzem egy nagyon kedves hölgy tartott, mikor a "barakkunkba" beosztottak minket és találkoztunk a kiképzővel. A nevét nem sikerült mindmáig megjegyeznem, bár jobban belegondolva nem is biztos, hogy mondta. Már az első barakkban töltött percekben ízelítőt kaptunk az azóta eltelt majdnem három hétből. Elan, a közvetlen ágyszomszédom, egy gazdagabb család sarja, alig fél perc alatt elérte, hogy betörjék az orrát. És most jön a legjobb rész, nem a kiképző ütötte meg, hanem egy ROBOT!!! Szinte hihetetlen, de van még olyan szeglete a világnak, ahol a robotokba nem rögzítik bele a törvényeket. Soha nem gondoltam volna, hogy pont a Sagittariuson találkozom ilyen robotokkal...

Mindegy, azóta senki nem kérdez semmit, csak ha nincs más lehetőség. A kiképző őrült, ez tény, de nem bolond. Pontosan tudja mikor mi jár a fejünkben. Az első hét elteltével mosolyogva üdvözölte a tényt, hogy még mindannyian a helyünkön vagyunk, és csak úgy mellékesen fűzte hozzá, hogy ha esetleg valaki otthagyná a kiképzést megfelelő indok nélkül, azt kitoloncolják a Sagittariusról... Most csak ennyire volt időm, mennem kell, mert jön az éjszakai ellenőrzés és ha nincs mindenki a helyén és nincs minden pontosan úgy, ahogy azt a kiképző elvárná, akkor valakinek nagyon hosszú éjszakája lesz. Én pedig szeretnék aludni, holnap ismét korán kelünk.

- - -

A Védelmi Erők felvételeiből

Pontosan este 21:45-kor a kiképző belépett a barakkba. A robotok vörösen fénylő szemeikkel rezzenéstelenül meredtek maguk elé. Minden ágy tökéletes rendben várta az ellenőrzést, a szekrények ajtaja mindenhol tágra nyitva, odabent az egyenruhák vasalva és akasztva, a cipők frissen tisztítva, a padló csillogott a tisztaságtól. A kiképző végigjárta a barakkot, minden ágyat, szekrényt, újoncot és apró sarkot ellenőrzött. A csendet csak csizmájának kopogása törte meg. Mikor végzett visszasétált az ajtóhoz, megfordult és vette egy mély levegőt.

- Holnap lenne az első légi gyakorlatotok. A program némileg változott. Öt perc múlva mindenki legyen a gyakorlótéren. Egy szállító vár ránk, hogy felvigyen minket a három űrhajó egyikére. Az eligazítást a szállító fedélzetén, a sztratoszféra átlépése után kapjátok meg. - ezzel hátat fordított és kiment.

Egy perc néma csend fogadta a bejelentést. "Mi történhetett?" - kérdezgették egymástól az újoncok. Ám azon kívül, hogy a "Nem tudom." vagy a "Sejtelmem sincs" kifejezések elhagyták egyik másik ajkat, nem derült ki semmi. A robotok kiléptek boltíveikből, ezzel jelezve, hogy a rendelkezésre álló idő fele már el is telt. Mindenki öltözni és csomagolni kezdett. Alig két perc alatt minden készen állt és az újoncok egymás után hagyták el a barakkot és rohantak a gyakorlópályára. A robotok sebes léptekkel követték őket. A kiképző egy szakállas kopasz férfival beszélgetett, aki mögött egy teljes egészében feketébe bugyolált ember állt, csak a szemei látszottak ki, amelyekből az egyik furcsán csillogott a sötétben. A kiképző kissé idegesnek tűnt, ahogy az újoncok közelebb értek lehalkított a hangját. Végül a kopasz férfi bólintott és felsétált a szállító rámpáján, közvetlen utána a fekete ruhás alakkal.

- Mire vártok még? - rivallt rá a kiképző a fiatalokra, mire azok nekiiramodtak és egymás után eltűntek a szállítóban. A robotok után utoljára a kiképző szállt be. A fekete ruhás alak meghúzott egy kart, mire a rámpa felhúzódott és légmentesen bezáródott. A hajtóművek halkan felberregtek, ahogy az újoncok helyet foglaltak és a robotok beálltak a számukra fenntartott lövegekbe. A kiképző, akire látszólag nem hatottak a felszállással és elindulással együtt járó hatások feszesen állt a szállító közepén és végigtekintett fiatalokon.

- Még nem tudjátok, de az, hogy a robotok a lövegekben foglalnak helyet nem általánosan bevett gyakorlat. Majdnem három hete elszigeteltünk benneteket teljesen a kívülről érkező információktól. Ezért nem kaptatok a családjaitoktól egyetlen levelet sem. Ezeket visszatértetekkor megtekinthetitek. A három hét alatt történt egy s más odakint. Megtalálták a nanorobotokat vírusokkal bombázó őrültet, aki azt állította, hogy a Föld megbízásából kezdett akcióba. Ezzel elindított egy lavinát, amit a mára mindennapossá vált megbetegedések csak felerősítettek, az pedig, hogy a Föld nem adott ki egyértelmű nyilatkozatot a kijelentés tagadására csak a hab volt a tortán. A Sagittarius és Arábia kormányai egyetértenek abban, hogy a nemrégiben megkezdett földi munkálatok - az ősi szentnek nevezett helyek lerombolása újabb termőterület szerzése érdekében - kiváltotta földi gazdasági blokád miatt vetett be a Föld ilyen fegyvert. Ugyan a külső bolygók újabb és újabb szankciókkal sújtják a Földet, azok múlt héten a Jeruzsálem nevű várost a földdel tették egyenlővé. Ha jól tudom, most paradicsomot termesztenek ott. Erre válaszul Arábia, a Sagittarius, Elán, Hamborg és Tália hajóhaddal vette körbe a bolygót. A Földet azóta egyetlen üzenet sem hagyta el. Fél órával ezelőtt kilőtték az egyik arábiai hajót. A hajót elpusztító töltet minden bizonnyal a Földről érkezett. Ezek után A már említett bolygóközösség hadat üzent a Földnek. Odafent vár minket a Haynau és a Hindenburg. Ezek teljesen felfegyverzett hadihajók. A Földhöz visznek minket. A kiképzéseteket ezek után csapatparancsnokok veszik át a beosztási időtök alapján. A napi munkaidő végén a robotjaitoktól kaptok további kiképzést. - kérdés nincs.

- Robotok, mától kezdve annak az újoncnak engedelmeskedtek, aki mellé be voltatok osztva, ha szükséges az ő életét saját létezésetek elé helyezitek. - mondta határozottan a kiképző, majd előresétált a pilótafülkébe és becsukta maga mögött az ajtót. Az újoncok magukra maradtak a robotokkal és a különös tekintetű feketébe bugyolált emberrel.

"Újoncok. Már megint. Minden évben újoncokat kapok. Lelkes újoncokat, akik azt hiszik minden amit itt teszünk csupán játék és mese. Fogalmuk sincs róla, milyen a mai politikai helyzet, nem tudják mi van készülőben a világban. És ki az akinek mindezt meg kell nekik tanítania? Én. A fenébe is, miért nem jelentkeztem századosnak? Mindegy. Ez van." - a kiképző lehúzta a maradék vodkát, s ezzel kiürítve a három decis poharat, visszatette az asztalra. Az "asztal" telis-tele volt pohárlenyomatokkal, üvegfelülete csak néhány tenyérnyi sértetlen felületen tükrözte vissza a ráncos arcot. Amint a pohár ismét az üvegre került az asztal felfénylett és az ezernyi megnyitott oldal fényesen világította be az apró szobát. A hat újonc aktája egymás mellett sorakozott a képernyőn. A kiképző vetett egy utolsó pillantást a "gyerekekre" majd egy mozdulattal deaktiválta a kijelzőt, ezzel újra sötétbe borítva a szobát.

- Üdvözlöm önöket uraim szerény kis táborunkban! Mától ezek a falak jelentik az otthont, ezekben az ágyakban fognak aludni és ezt a szobát fogják rendben tartani. - kezdte mosolyogva a kiképző.

- Elnézést uram, azt hiszem rosszul értettem. Nekünk kell takarítani? De miért tartjuk a robotokat?

- Nos fiam, a morálnak kifejezetten jót tesz egy kis kézimunka. A robotok itt nem azért vannak, hogy takarítsanak.

- Hát miért vannak itt?

- Jó a kérdés. - válaszolt ezúttal széles mosollyal a kiképző. - A2-es kérlek mutasd meg az újoncunknak mit kap az aki túl sokat kérdez. - Az A2-es névre hallgató robot kilépett a falba vájt boltívéből és az újonchoz sétált. Megállt előtte, majd jobb kezével hatalmas pofont kevert le neki. Az újonc térdre esett, de a robot felsegítette és talpra állította. A fiú orrából dőlt a vér, eláztatva a padlót és a ruháját.

- Két dolgot érdemes tudnotok. Az egyik, hogy ezek a robotok nem rendelkeznek embervédelmi törvényekkel, csak nekem, más tiszteknek és annak engedelmeskednek, akit én erre felhatalmazok a robotok jelenlétében. Természetesen ez azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül eltüntetnek bárkit az élők sorából, ha én azt parancsolom nekik. A másik, - ezzel elővett egy tenyérnyi UV-lámpa kinézetű eszközt a zsebéből és az újonc arcához tartotta - hogy amíg betartjátok a szabályokat sérüléseitek nem lesznek maradandóak. - A lámpást néhányszor elhúzta az újonc arca előtt, erre elállt a vérzés és a fájdalom is láthatóan csökkent. - Most pedig fél óra áll rendelkezésetekre, hogy rendet rakjatok. Utána a kiképzőpályán találkozunk. Aki nem ér oda, az a robotoknak felel. Mostantól árnyékként követnek benneteket. Ők a személyes komputereitek, kapcsolatotok a külvilággal, és az én helyetteseim amikor nem vagyok itt.

A fél órában a fiúk fejében a legkülönfélébb menekülési lehetőségek fogalmazódtak meg. Igyekeztek suttogva megbeszélni egymással, de egy idő után inkább megtartották maguknak. A robotok vörösen fénylő mindig aktív szemei eléggé elrémisztettek mindenkit attól, hogy hangosan beszélgessenek bármiről. A fél óra elteltével mindenki a kiképzőtéren volt.

- Csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy a szökési módszereitek nem kifejezetten kreatívak. Hallottam már ezeknél sokkal jobbakat is. De gyorsan pörög az eszetek, a többieknek eddig tovább tartott, hogy rájöjjenek, a robotok mindent közvetítenek nekem. Azt hiszem a fizikai állapototokon nem sokat tudunk javítani. Szerencsére ezt megoldják a kis nanorobotjaitok. Én viszont mégis elvárom, hogy minden nap mozogjatok. Ezentúl reggel ötkor keltek, összekaparjátok magatokat majd öt tizenötkor a pályán gyülekeztek. Mindannyian egyszerre legyetek itt és egyszerre kezdjétek a tíz kilométer futást, ha nem így történne, akkor a robotok gondoskodnak az aznapi programotokról. Mire kész vagytok én is itt leszek. Este minden nap megengedhettek magatoknak egy kis szórakozást. Mindenkinek jár kerek tíz perc, amelyet úgy használ ki, ahogy tetszik. Minden egyéb időtöket én osztom be. Értve vagyok?

- Igen. - mondták az újoncok.

- Nem értettem tisztán.

- Igen. - mondták ismét.

- Újak vagytok, ezért nem tudjátok, a helyes válasz: Igen uram. Kórusban, egyszerre, hallhatóan.

- Igen uram. - kiabálták egyszerre az újoncok.

- Negyven kilométer vár rátok, aki késik annak nincs vacsora, aki időben visszaér az még az én kihűlt maradékomat megkapja. Ma birkacombot eszem főtt krumplival. Azt ajánlom igyekezzetek.

Régóta nem írtam semmit, de itt pörögnek az események, ezért nem is nagyon volt időm rá.

Alig két hónapja történt, hogy egy vizsgálat során szoftverhibát mutattak ki néhány önreplikáló nanorobotnál. A szakemberek mindenkit megnyugtattak, hogy a hibát elhárították és a robotok hibátlanul működnek tovább. Az ilyen vizsgálatokat normális esetben kétévente végzik. Egy egyszerű szkennelés az egész. Beállunk egy nagy csőbe, és a szkennerek minden oldalról alig néhány másodperc alatt azonosítják a robotok jelzéseit és helyzetüket a szervezeten belül. Ha a jelzésekben - melyek egy hosszú kódsorozatot tesznek ki - bármilyen hibát vesznek észre azonnal jelez a szkenner és az adott robotot eltávolítják. Ha több robot jelzésében jelentkezik eltérés, a szoftverüket frissítik és teljes ellenőrzést futtatnak le. A programozóknak ekkor van lehetőségük átírni a hibás fájlokat.

A hiba nem feltétlen derült volna ki, hiszen a vizsgálat nem is volt esedékes, csak két hét múlva. Az alany, jelen esetben egy huszonhárom éves lány, náthás lett. Az "oltást" már rég megkapta, ám úgy tűnik a robotok nem reagáltak megfelelően a fertőzésre. A szervezetnek saját magának kellett megoldani a problémát és orvosolni a hibát. A fertőzés így nem múlt el néhány perc alatt, hanem napokig tartott. Ilyen esetek persze gyakrabban előfordulnak és nem is lehet teljesen kizárni őket. Hiszen olyan sok ember él már különböző bolygókon, és a több milliárd emberben fejenként több százezer nanorobot van. Szóval a lehetőség, hogy valaki valamilyen betegséget megkapjon nincs kizárva.

A nátha viszont nemcsak az adott személyt fertőzte meg, hanem annak teljes családját. Amíg a hibát elhárították karanténba helyezték őket. Ez persze senkinek nem kellemes. Az említett család viszont elég befolyásos a bolygóközi politikát tekintve, ezért az eset eléggé ismertté vált és még kártérítést is követeltek.

Ez volt két hónapja. Azóta sajnos egyre több megbetegedést regisztráltak. A "Nano-ellenzék" kifejezetten apokaliptikusan látja a helyzetet. Szerintük ez a betegség nem más mint a pestis, vagy a rák modern formája. Szerencsére a helyzet nem ilyen bonyolult. Remélem...

Elvileg az elmúlt években (most 2145-öt írunk) mindenkit beoltottak a leghatékonyabb védekező mechanizmussal, az "oltással". Még azok is megkapták, akiknek nem volt rá pénze, vagy megfelelő rangja. Állítólag néhány távoli holdon még ellenállnak az oltásnak, de már nem sokáig. A hírek nap mint nap tele vannak összeesküvés elméletekkel. Tegnap arról írtak, hogy a kormány próbálja a betegségekkel mesterségesen csökkenteni az emberiség létszámát. Mivel eddig azonban senki nem halt meg, ez a tézis nem állja meg a helyét. Volt aki azt mondta, hogy a földönkívüliek (elavult kifejezés: ma kívülállóknak vagy tejúton túliaknak nevezzük őket) akarnak így kiirtani bennünket, mert így ellenállás nélkül meghódíthatják a galaxisunkat.

Ma vacsoránál megint néztük a híreket. A mai legfrissebb álláspont szerint - ez most a Bolygóközi Kutatószövetség véleménye - az Europa jege alatti Europa Capitalben élő, a tudóstársaságokból kísérletei miatt száműzött tudós okozhatja a nanorobotok hibáit. A tudóst, Andreas Fischerbaum-ot eddig nem sikerült előkeríteni, de már a Bolygóközi Nemzetek Szövetségének Katonai Alosztálya is körözést adott ki ellene. Apa szerint csak egy bűnbakot keresnek - bármi legyen is az.

Holnap lesz az utolsó vizsgám, utána a Sagittariusi Elhárító Erőknél kell kötelezően eltöltenem három hónapot. Anya nagyon ideges emiatt, de apa kifejezetten helyeselte, hogy katonai jellegű kiképzésben is részesülök. Mormota sajnos nem jöhet velem, de addig a húgom vigyáz rá. Egyelőre nem tudom, hogy ideges legyek-e a kiképzés miatt. Remélem jó lesz, bár kifejezetten örülök, hogy végre más korombeliekkel is találkozhatok. Majd írok milyen volt...

Újabb év köszöntött ránk. Új év és kevesebb barát. Valahogy a földi ismerőseink és barátaink egy idő után nem nagyon jelentkeztek/jelentkeznek. Az első évben még majdnem minden nap írtak, kérdezték hogy vagyunk, mit csinálunk, milyen az élet idekint. Sokat beszélgettünk velük a holochaten is, megmutattuk mindenkinek a házat, a suhanóinkat és a környéket is. Apa először akkor lett mérges, amikor egy ilyen beszélgetés végén valaki megjegyezte, hogy mennyire felvet minket a pénz. Erre akkor még nem reagált, de mikor már többen is mondták ezt vagy ehhez hasonlókat akkor mindenkinek azt javasolta, hogy próbálják ki és majd meglátják, hogy a helyzet nem is olyan rossz. Sok ismerősünk volt, ma alig maradtak néhányan. A legtöbben azt mondták, hogy sajnos nincs idejük beszélgetni, sok a munka, gondok vannak otthon, stb. Szerintem csak kifogásokat keresnek.

Megnéztem múltkor a beszélgetéseinket és majdnem mindenkinek mi írtunk utoljára, vagy mi küldtünk nekik utoljára videoüzenetet. Tudom, hogy nem csak a mi hibánk, de azért kissé elszomorít. Az élet viszont megy tovább. Attól, hogy ők nem akarnak osztozni a mi örömünkben és életünkben, attól nekünk még lehet jó. Az a kevés barátunk pedig, aki megmaradt, az többségében szintén elköltözött a Földről. Sokukkal tartjuk máig a kapcsolatot, és azt ígérték, hogy el is jönnek majd látogatóba ha tehetik. Remélem nemsokára találkozhatunk velük.

Az új év idén anyának új munkahelyet is hozott. Megkereste az egyik legnagyobb sagittariusi vállalat, a Sagittari-US & Co. és felajánlottak neki egy pozíciót. Nem pont az amit szeretett volna csinálni, de azt mondta, hogy ebben is van bőven kihívás. A munka amit felajánlottak elsőre érdekesnek tűnt. Egy új projekthez kértek tőle következményfelmérést. Múlt héten hívták fel a cégtől, személyesen a cég vezetője és megbeszélték a részleteket. Sokat kell majd utaznia, nagyjából fél évente kétszer a bolygón kívülre is, de szerencsére nem fog heteket távol tölteni.

Amennyire értettem, a projekt egy teljesen új bolygó építéséről, annak költségeiről és teljes benépesítéséről szól. De mindez semmi ahhoz, amit a bolygóval terveznek. Ugyanis az egész bolygót egyetlen hatalmas organizmusnak tervezik. Olyan lenne, mint egy szuperszámítógép, csak részben biológiai életformákból állna. Az elgondolás nagyjából hasonlít a Föld óceánjaira. Azokról az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy egyetlen hatalmas élőlényt tesznek ki. Vannak gondolataik és érzéseik, a különbség csupán annyi, hogy egy-egy reakció között évezredek telhetnek el.

A telepatikus képességek vizsgálatát már régen elkezdték és mára majdnem tökélyre fejlesztették. Az emberiség saját akaratából döntött úgy, hogy nem akar korlátlan telepatikus képességek birtokába kerülni. Az erre való jogot és külön oktatást csak az igazságügyi dolgozók kaphatják meg. A nanorobotok egy új fajtájával, a biológiailag lebomló és átalakuló "robotokkal" csak nemrég óta kísérleteznek, de feltételezik, hogy ezek jelentik az utat egy világegyetem méretű hatalmas organizmus létrehozásához. Ezt azonban apró méretekben kell elkezdeni, és a kutatások és előkészületek ugyan már elkezdődtek, de a végkifejlet még nem ismert.

Anya feladata ebben a hatalmas projektben annyi lesz, hogy az állatvilág különböző tagjaival fog kísérletezni és az ő képességeiket és fejlődésüket fogja összegezni. Azért az állatokkal kell kezdeni, mert az ő helyzetükben nehezebb lesz a változáshoz alkalmazkodni, mint az emberek esetében. Ott van például a vadász és az áldozat esete. A vadászó állatok csendesek, uraik testük minden rezzenésének, képesek felmérni az áldozat gyorsaságát, fürgeségét, hallásuk és látásuk kifinomult. Mind-mind az evolúciónak köszönhető képességek. Az áldozatok ezzel szemben igyekeznek szintén csendesek lenni, figyelni minden apró neszre, lehetőleg nagyon gyorsan mozogni, rejtőzködő képességeket fejlesztettek ki, és így tovább. Mindez most azzal párosul, hogy hallani fogják egymás gondolatait, mitöbb érezni fogják egymás érzéseit.

Tehát a sasnak, amely a levegőből csap le áldozatára teljes nyugalomban, maximálisan összpontosítva, mindenféle érzés vagy gondolat nélkül kell ezentúl lecsapnia áldozatára, hogy az áldozat ne vegye észre. Ez utóbbinak pedig el kell rejtenie a félelmét, amelyet a vadász már messziről érezhet, akár a szagot. A cég hajlandó felgyorsított evolúciót alkalmazni az állatokon, hogy időben elkészülhessen a projekt.

Nem tudni, hova e nagy sietség, miért kell ennyire gyorsan kész lenni vele. Apa szerint mindenki fél egy esetleges háborútól, amely megfoszthatja a nagy vállalatokat a pénzforrásaiktól. De miért lenne háború? Ki akarna háborúzni?

Sikerültek a vizsgáim. Végre. Ez nagy szó, hiszen mindenki azt mondta, hogy a földieknek alacsonyabb az intelligenciájuk, mint az itt születetteknek. Persze ez szimpla rasszizmus. Attól eltekintve, hogy az itt születettek már születésük előtt átestek egy génprogramozáson, amely során szívüket, érrendszerüket, oxigénszükségletüket és egyéb funkcióikat a bolygóéhoz igazították. Szóval mindettől eltekintve az intelligenciát egyelőre nem tudjuk genetikai úton manipulálni. Az virtuális osztálytársaim - eddig még egyiküket sem láttam élőben, szóval kezdek kételkedni benne, hogy valóban léteznek - elég gyakran mondogatják, hogy gyengébbek a képességeim, mert földi vagyok.

Múltkor beszéltem erről apával, de ő erre azt mondta, hogy ha egy földi születésű embernek gyengébbek lennének a képességei, mint egy itteninek, akkor őt sem hívták volna ide dolgozni. Persze ez egy jó indok, de apa mindenben nagyon jó.

Lényeg, hogy a vizsgáim megvannak. Ugyanis így tovább tanulhatok és jövőre teljes jogú polgár lehetek. Ez rengeteg előkészülettel jár. Hiszen aki Sagittariusi polgár, annak privilégiumai vannak. Így például anélkül, hogy fizetnünk kéne érte holnap anya, apa és én is megkapjuk a kötelező oltást. Persze ez nem azért nagy szám, mert még mindig a barbár módszerrel oldják meg és egy tűt szúrnak a karunkba, hanem mert ez nem akármilyen oltás. Ez gyakorlatilag az egyetlen a galaxisban - az ismertben - ami minden betegség ellen védelmet ad. Az "Oltás" még a huszonegyedik század végén kezdett el terjedni a gazdagok körében. Ezekben az években kezdték el tökéletesíteni a nanotechnológiát. Az első oltást és ezzel együtt az első nanorobotokat Abraham van Qiuntart kapta. Ugyanis neki sikerült először használható nanorobotokat létrehoznia. Sajnos az oltást csak részben saját kívánságára kapta, ugyanis agyvérzést kapott és az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Az egyetlen esélye az volt, hogy fél évvel az eset előtt írt egy nyilatkozatot, hogy ha bármi történne vele ő legyen az első akin kipróbálják az oltást. Az orvosoknak nem volt más lehetőségük, így beadták neki az aprócska robotokat. Három napig mesterséges kómában tartották, negyedik nap felébresztették, és a legenda szerint nagyot nyújtózva annyit mondott: "De rég nem aludtam már ilyen jót."

Szóval ez az oltás, rengeteg apró, önreprodukáló robotot fecskendeznek a karunkba, ahonnan szétterjednek az egész testünkben. Elvileg kapcsolatban állnak egymással és bármilyen eltérés esetén azonnal akcióba lépnek. Gyakorlatilag akit ezekkel a robotokkal beoltanak, annak már csak az öregedéstől kell félnie. Abraham van Quintart már matuzsálemi kort élt meg, de még mindig életben van. Az agya kifogástalanul működik és rengeteget mozog is. Csak a bőre öregszik és a szervei. Állítólag most azon dolgozik, hogy a nanorobotok és az őssejtek segítségével lehetővé váljon elvesztett végtagok újraépítése. Ja és persze rengeteget foglalkozik az öregedés megállításával és visszafordításával is.

Csak azért tudok ám ennyi mindent, mert ez mind mind benne volt a vizsgában is. Volt külön egészségügyi teszt is. Az egész azzal kezdődött, hogy le kellett írni a huszadik század legfontosabb transzplantációs vitáját. Akkoriban a tudósok és az orvosok azzal voltak elfoglalva, hogy megvédjék saját találmányaikat és ötleteiket az emberjogi aktivistákkal és a babonákkal szemben. Most nem írom ide le azt az esszét amit a vizsgához kértek, de gyorsan összefoglalom, amit leírtam. Az gyógyászat képviselői sok különböző lehetőségre hivatkoztak. Voltak, akik a xenotranszplantáció mellett tették le a voksukat, ez nagy vonalakban annyit jelent, hogy az állatok szerveit, vagy azok néhány részét, például sertés szívizomsejteket átültetnek az emberekbe. Ez a megoldás találkozott a legtöbb ellenzővel. A tudósok rengeteg konferenciát szerveztek, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, de sajnos az ötletükhöz csak nagyon kevés tőkét kaptak az államtól, így az ötlet majdnem teljesen eltűnt a süllyesztőben.

A szervnyomtatás követői arra esküdtek, hogy a "nyomtatott", őssejtekkel bevont szerveket és testrészeket a leghatékonyabb használni, hiszen ezekre nem reagál elutasítóan a szervezet. Sajnos azon még ma is dolgoznak, hogy hogyan szaporíthatnák hatékonyan az őssejteket nagyobb szervek és testrészek pótlásához.

Talán a legnagyobb visszhangot kiváltó lehetőség a klónozás volt. Sajnos egy-egy szerv klónozása és gépek általi életben tartása nem hozta azt az eredményt, amit vártak tőle. Az így előállított szervek csak néhány napig működtek, utána újabb pótlásra volt szükség. Az egyetlen lehetséges és használható megoldás a teljes klónozás volt. Tehát az alany születésekor minimális génveszteségű klónokat hoztak létre, egyszerre többet is, melyek tartályokban várták "életük" beteljesülését. Az emberjogi képviselők egyszer tudomást szereztek egy ilyen telepről a holdon és bizonyítékokat is tudtak felmutatni. Az emberiség akkor úgy döntött, hogy nem hajlandó feláldozni olyanok életét, akik ugyanúgy megszülethettek volna, mint mi, de ehelyett mint egyszerű pótlékokat neveltük őket. A kormányzat akkor lezáratta az összes "gyárat" és elaltatta a klónokat. A legenda itt is él, amely szerint a klónokat szabadon engedték és pont a szabadon bocsátásuknak volt köszönhető az akkori évek legnagyobb bűnözési hulláma. Hiszen ha tényleg ezt tették, akkor olyan embereket engedtek szabadon, akik akkor vettek először levegőt saját maguktól és akkor születtek az első gondolataik és emlékeik. Kisbabákat engedtek ki felnőtt emberek testében, ismeretlen érzések és gondolatok kavalkádjába.

A megoldások száma majdnem végtelen. Ott vannak még a robotszervek is, amelyek ugyanazt a feladatot látják el, mint az igaziak, de ezek fémből és mű-szerves anyagból készülnek. Ezeket és a robotvégtagokat többé-kevésbé elfogadták. A legjobb megoldást viszont pont az első tesztalanya fejlesztette tökélyre. Abraham van Quintart.

Összefoglalva tehát nagy lépést tettünk előre a huszadik század vége óta és egyre jobban örülök, hogy itt élünk.

Persze a nagy vita után le kellett írni a világtörténelem legnagyobb katasztrófájának történetét is. Itt viszont már inkább beillesztem a tankönyvünk rövid összefoglalóját, mert ezt azt hiszem néhány helyen hibásan írtam le a tesztben.

"A Gualua-Katasztrófa

Az ismert világ legnagyobb katasztrófája volt, a Kronosz harmadik holdján üzemelő héliumerőmű felrobbanása. A Gualua teljes lakossága, háromszázmillió ember meghalt. A bolygó gyakorlatilag megszűnt létezni és a sugárzás miatt az egész rendszert le kellett zárni. Fennállt annak is a veszélye, hogy a robbanásnak a Kronosz légkörére gyakorolt hatása újabb robbanásokat válthat ki. Mindez azért történt, mert az üzemvezetőt aznap reggel elhagyta a felesége - "munkamánia" miatt. Az üzemvezető reggel 8:30-kor, a szokásos időben érkezett az üzembe. Rajta kívül csak két robot végzett aznap reggel szolgálatot. Sajnos mindkettő az üzem másik végében. Az üzemvezető lekapcsolta az erőmű teljes hűtését. Mire a robotok észlelték a rendszer jelzését már késő volt. Az utolsó üzenet ami elhagyta a bolygót az üzemvezetőtől származott: "Ha már én nem lehetek boldog, akkor ne legyen az más se." Az eset óta az összes héliumerőművet robotok irányítják. Minden fontos döntést azonban továbbra is egy ember és egy robot hoz meg.

Update: Gualua helyén egy aprócska feketelyuk keletkezett, amit Gualua-anomália névre kereszteltek."

Ennyit a tesztről, most pedig elmegyek egy nagy kört sétálni a kutyámmal, akit egyébként Mormotának kereszteltem. :)

Tegnap ellátogattunk a Földre. Apának el kellett intézni néhány papírt. Ahhoz, hogy valaki a Sagittariuson állandó polgár legyen, ahhoz először ki kell jelentkeznie előző lakhelyéről. Anyának, nem volt munkája azon a héten, amikor eljöttünk a Földről, ezért neki már akkor sikerült kijelentkeznie a földi lakcíméről. Apának és nekem ezt sajnos csak utólag lehetett elintézni. A húgom - nagy szerencséjére már a Sagittariuson született, így neki garantálták az állampolgárságot. Ő születésétől fogva Sagittariusi állandó polgár.

Míg apa az ügyeket intézte megengedte, hogy elmenjek a Könyvtárba. Már nagyon rég óta szerettem volna eljutni oda, hiszen rengeteg ősrégi írást tároltak. Állítólag igazi könyveik is vannak. Mindig szerettem az érdekes történeteket, de sajnos a legtöbb mai történet olyan egyforma, hogy meg sem éri a fáradtságot, hogy elolvassuk vagy meghallgassuk. Tele van mindegyik a jó és a gonosz harcával, sok sok háborúval, fegyverekkel, halottakkal, bosszúval és "Rómeó-Júlia effektussal". (Ez egy hivatalos elnevezés, melyet egy Napszéki tudós alkotott a régi történet után.)

Szóval elmentem a Könyvtárba. Hivatalos nevén persze Alexandria Összesített Földi Könyvtár és Elektronikus Adatbázis, de ezt túl hosszú lenne mindig kiírni. Hatalmas épület, a föld feletti része hat emelet, ennél többet ma már nem engedélyeznek, a föld alatt viszont nyolcvan további látogatható emelet és további negyven csak robotoknak és kutatóknak fenntartott raktár. Ott állítólag még tekercsek is vannak.

A központi kiszolgáló pultnál húsz automata és harminc robot várakozott. Mivel nem is tudtam mit keressek, ezért az egyik robothoz mentem. Ezeket a robotokat kifejezetten emberszerűre tervezték, de nem kaptak szilikon-bőr borítást, hiszen a földi emberek nem igazán kedvelték így sem a robotokat. Erről már rengeteget olvastam I.A. írásaiban. Nekem viszont valahogy soha nem okoztak gondot. Kifejezetten szerettem, hogy ők nem tartanak szünetet, mindig mindent tudnak és teljesen mindegy hogyan szólítom meg őket, mindig segítőkészek és kedvesek. A robot akihez odamentem, David névre hallgatott és amint közelebb értem máris felém fordult és halványan elmosolyodva megkérdezte:

- Üdvözlöm a Könyvtárban. Miben lehetek szolgálatára? - a programozók itt is jó munkát végeztek, hiszen a hangja is kellemesen mély és nyugodt volt.

- Régi történeteket keresek, olyanokat, amik teljesen különböznek a mai filmektől és animációktól és könyvektől.

- Milyen típusú könyveket keressek? - kérdezte ismét udvariasan.

- Ne túl régieket, mondjuk húsz-huszonegyedik századiakat. Ne legyenek túl klisés történetek, se krimi, se háború nem érdekel.

- Legyenek esetleg misztikus történetek?

- Azok milyenek? Rövid választ kérek.

- Általában mindennapi cselekményeket elmagyarázó, természetfeletti jelenségeket felsorakoztató történetek.

- Érdekesnek hangzik. Mutasd.

- Az adatbázisban huszonhatezer-kétszázhatvanhat történetet találtam. Szűkítsünk?

- Igen. Legyenek benne mindennapi átlagemberek, semmi magas rangú vagy gazdag ember.

- Hatszáz történetet sikerült kizárnunk.

- Akkor kérek harminc véletlenül választott történetet.

- Egy pillanat. - mondta. Majd kivett egy book-ot a pult alól, bepötyögött néhány adatot és máris a felém nyújtotta. Elvettem és megköszöntem. - A bookokat leadhatja az űrkikötőben, vagy bármely hivatalos intézményben. Nem kell közvetlenül hozzánk visszahoznia. Kirendeltségeink vannak a külső bolygókon és a nagyobb kisbolygókon is. A teljes jegyzéket megtalálja a book adatbázisában. Ha bármilyen más történetet szeretne, a teljes adatbázis elérhető a bookról. - bólintottam, majd sarkon fordultam és elindultam. Apa pedig a bejáratnál várt. Elraktam a bookot és mentünk is az űrkikötőbe. Mindent sikerült elintéznie.

Este már otthon is vacsoráztunk. Apa éppen azt mesélte, hogy találkozott az egyik kollégájával, aki nem akarta megismerni. Mikor aztán mégis, akkor meg annyit mondott, hogy apa sznob lett és felveti a pénz. Máskülönben nem utazgathatna csak így vissza a Földre. Apa erre állítólag csak annyit mondott, hogy ha lett volna mersze és bátorsága, akkor most a volt kollégája is lehetne a helyünkben.

Sajnos ez a téma engem nem igazán kötött le, de eszembe jutott, hogy a szobámban van a földi book. Elpakoltam magam után, és felszaladtam. Lefeküdtem az ágyamra és elindítottam a könyvet. Az első történetet azonnal megnyitottam és olvasni kezdtem, a címe "A körtefa" volt:

"Élt egyszer egy öreg paraszt ember a kies vidék közepén. Aprócska parasztházában éldegélt feleségével és nyolc gyermekével. Az öreg még régen kapott egy utazótól egy mennyei ízű körtét. Az utazó ezzel köszönte meg a vendéglátást és az ételt, amit a paraszttól és feleségétől kapott. A paraszt először csak morgott magában, miféle dolog az, hogy egy idegen szállást kér és csupán egy körtével köszöni meg. Aznap azonban a paraszt és felesége, ekkor még nem voltak gyermekeik, felszeletelték a körtét és ebéd után a tornácon ücsörögve megfalatozták. A körte olyan finom volt és olyan gyorsan elfogyott, hogy a parasztember nagyon elszomorodott. A tányéron már csak a körte csutkája és a magok maradtak. Elhatározta hát, hogy elülteti a magokat és bizony felneveli a saját körtefáját.

A magok közül sajnos csak egy kelt ki, a felesége azt mondta, hogy a többi biztosan lefelé nő és előbb gyökeret növeszt, csak aztán nő törzse. A paraszt kinevette. Ezután minden délután a tornácon ücsörgött két pulijával és várta, hogy a körtefácska végre körtéket teremjen. Húsz évig ücsörgött így minden délután a tornácon. A húsz év alatt megszületett mind a nyolc gyermeke és megöregedtek a pulik is. Legidősebb fia minden nap noszogatta, hogy bizony ezen a fán soha nem lesz egy körte sem és bizony okosabban is eltölthetné délutánjait az öreg, minthogy a gyümölcsökre vár. De az öreg mindig csak annyit mondott: "Ez csodakörtefa fiam, erre megéri várni."

Mikor a család éppen a földeken dolgozott, az öreg pedig a tornácon ücsörgött egyszer csak hatalmas rikkantás hallatszott. Mindenki rohant a házhoz, azt hitték az öreg elesett és összetörte magát. Ám az öreg már a körtefán volt, éppen a legfelsőbb ág felé nyújtózkodott mikor odaértek. Szólongatták, de az öreg csak akkor jött le, mikor a legfelsőbb ágról leszedett valamit. Mikor leért előkapta bicskáját és felvágta a gyümölcsöt. Adott a körtéből minden gyerekének és feleségének is. Magának csak egy apró darabot hagyott. A csodakörte annyira ízlett mindenkinek, hogy ők is a fát lesték, hátha termett rajta máshol is egy gyümölcs.

Ám a fa csak egyetlen körtét termett. Estig ültek a fa alatt és vártak. De este mind elmentek aludni, kivéve az öreget, aki a fa törzsének háttal ült és pipázgatott. A sötétben csak az izzó dohány látszott és az öreg halványan megvilágított ráncai.

Másnap reggel arra ébredt a család, hogy az öreg kurjongatva rohangál a fa körül. Azt hitték megbolondult, de mikor jobban megnézték a fát, kiderült, hogy az háromszor akkorára nőtt az éjszaka, mint azelőtt volt és telis-tele volt gyümölcsökkel. Attól fogva az öreg parasztnak és családjának nem volt többet gondja az étellel. Minden nap körtét ettek és minden hétvégén körtét árultak a piacon."

A történet rövid volt és furcsa. Nem olvastam azelőtt ilyet. A legjobb ebben a történetben az volt, hogy az ismeretlen szavakhoz mindhez volt magyarázat. Így például a "paraszt" vagy a "tornác" kifejezésekhez is. Talán a többi történet érdekesebb lesz.