A hajtómű halkan zümmögött, ahogy a sugárzástól védett gépház melletti aprócska parancsnokhelyettesi szoba magányában a kiképző halkan motyogott. A falba épített monitorokon egymást váltották a térképek, egy kézmozdulattal egy egész sor térkép tűnt fel egymás mellett, majd a mutató és a hüvelykujj apró mozdulataira az egyes térképek kinagyítódtak, majd összementek. A kiképző bal kezében a pohár már rég üres volt, de minden újabb térképnél akaratlanul is a szájához emelte. Szinte észre sem vette, hogy egyetlen korty vodka sem ér az ajkaihoz, mégis automatikusan nyelt és bámulta tovább a kijelzőt.

Hirtelen a térképek előterében egy beérkező hívás ablaka ugrott fel. A hívó ismeretlen, a hívás prioritása a lehető legmagasabb. "Semmi elutasítani elutasítani, különben jön a hadbíróság. Pedig ezek a bolondok még csak nem is katonák." - gondolta a kiképző, majd felvette a hívást.

- Uram?

- Jól nyissa ki a fülét fiam. - mondta a kijelzőből rá bámuló alig harminc éves miniszter. - Ha két órán belül nem készíti elő az osztagát és vonulnak le azonnal arra az istenverte bolygóra, akkor elbúcsúzhat az állásától és a nyugdíjától is. Megértette?

- Uram, tisztelettel. Ezek még gyerekek. Nem küldhetjük le őket egy ellenséges bolygóra, hogy végezzenek felderítést. Még rendes kiképzést sem kaptak...

- Hogy leküldhetjük-e őket, az nem a maga gondja. A feladatra nincs alkalmasabb csapat, akár gyerekek még, akár nem. Várom a jelentését miután visszatértek. - ezzel a hívás szétkapcsolt és a kiképző ismét magára maradt a gondolataival.

------------------

Egy szállító száguldott a bolygó felszíne felé. A fedélzetén három újonccal, négy robottal és a feketébe bugyolált alakkal. Az apró hajót csak az láthatta, akinek voltak nobodai érzékelői. Ilyenek márpedig csak néhány külső bolygónak és természetesen a Nobodának voltak, ahol az álcázó berendezések is készültek. A kiképző mindenkinek kiosztott egy bookot, amin röviden meg volt adva minden szükséges információ.

- Muqat, tedd le a gépet ötven kilométerre a várostól, a kijelölt zónától kissé északra. - adta ki az utasítást a kiképző a feketébe bugyolált alaknak.

- Újoncok. Aki már elolvasta a bookot, az dobja ki az ablakon, mert fél perc múlva megsemmisíti önmagát, aki még nem olvasta, annak pechje van, de úgyszintén dobja ki az ablakon. Nincs kifejezetten ínyemre ez az akció, de nincs más választásunk. Be kell jutnunk a romok alatt rejtőző labirintusba. Van térképem, papíron is, de elsősorban itt bent. - ezzel a fejére bökött. - Nagyon ajánlom, hogy kövessetek és ne maradjatok le. Ha valakit elkapnának, az jobb esetben hadifogoly lesz, rosszabb esetben szimplán nem látja többé a napvilágot. Szóval lehet imádkozni vagy rohadtul figyelni minden utasításra. A labirintusban van valami, aminek nem szabadna a Földön lennie, de hogy mi az, arról pontosabb információnk nincs. Kérdés nincs.

A bookok még zuhanás közben porrá váltak, ami szépen lassan ereszkedett le a még mindig álcázott szállítóra. A legénység elhagyta a hajót, Muqat kivételével, akinek a drága eszközre kellett vigyáznia. Az ötven kilométert futva tették meg, ami az újra telepített és újraprogramozott nanorobotok segítségével nem volt olyan nehéz, mint amilyennek elsőre tűnt.

Sötétedés után nem sokkal értek a romokhoz. Az egykor hatalmas Jeruzsálemből nem maradt más, csak egy hatalmas törmeléktenger és néhány fal. Az évszázadok porát a szél messzire söpörte. Alig néhány óra alatt eltűnt a történelem egy hatalmas szeglete és most teljes csend övezte a romokat. A csapat a város széléhez érve lassan haladt tovább. A kiképző kézjelekkel utasította őket, miközben mindannyiuk kezében egy-egy érzékelővel a környezetüket fürkészték. Fél órát haladtak teljes csöndben, mikor az egyik robot furcsa ciripelő hangot adott ki, majd a kiképző mindenkit beterelt egy magasabb, még mindig álló fal mögé. Alig, hogy mind eltűntek, ott ahol alig fél perce még lopakodtak, most két katona haladt el. Magasak voltak, talán túl magasak is és vékonyak is, feltűnően vékonyak. Fegyvereik halvány kék fénnyel világítottak. Lassan haladtak, mindenhova benéztek és mindent részletesen ellenőriztek. Szinte lehetetlennek tűnt, hogy ne találják meg őket. Mikor elhaladtak búvóhelyük előtt az egyikük megállt és pontosan arrafelé bámult, ahol ők rejtőztek. Mindenkiben megfagyott a vér, senki nem mozdult. "Mi van, ha elkapnak? Mi van, ha itt helyben lelőnek? Nem láthatom többé a Sagittarius óceánjait? Milyen jó volna most Mormotával kirándulni!" - ilyen, és ehhez hasonló gondolatok tartották egyszerre rettegésben és éberen az újoncokat. Ám a félelem hiábavaló volt, hiszen a katona egyszer csak továbbment.

Néhány percet még vártak, majd a kiképző intett, hogy kövessék. A labirintusnak több bejárata is volt. Ők az egyik legeldugottabbhoz mentek, ami azelőtt egy ősrégi ház pincéjében volt, ma pedig alig néhány omladékréteg alatt. A robotok gyors mozdulatokkal és teljesen hangtalanul eltakarították a törmelék egy részét és pont akkora nyílást tártak fel, amekkora elég volt egy átlagembernek. Bemásztak a lyukon és az utolsó robot belülről egy zárókövet helyezett a résre. Miután a kő a helyére került, ismét teljes csend telepedett a csapatra. A kiképző haladt elöl, utána felváltva az újoncok és a robotok. A labirintus végtelennek látszott, és az idő amit odalent töltöttek hosszú napoknak tűnt. Hála a hadsereg új fejlesztéseinek, a ruhák tökéletesen keringették a folyadékot, elvezették a testnedveket és újra, tisztítva összegyűjtötték őket a mellkasi részbe épített csatornákba. Így megállás nélkül haladhattak, bármilyen időveszteség nélkül. Néha megálltak és vártak egy-egy elhaladó járőr vagy automata miatt. Egyszer az álcázójukat is be kellett kapcsolni, mert a járőrök túl közel haladtak el mellettük és félő volt, hogy észreveszik őket. Az egyik újonc majdnem túl későn kapcsolta be az álcázóját, de szerencsére a robotja időben közbelépett és a küldetés nem került veszélybe.

Mikor már teljesen elveszve érezték magukat és reménytelennek tűnt, hogy bármikor is kitalálnak onnan a folyosó lassan kiszélesedett előttük és egy hatalmas, kupolás föld alatti terembe torkollott. Ismét bekapcsolták az álcázójukat és lassan bementek a terembe. Középen, nagyjából három méteres magasságban egy kék kristálynak tűnő tárgy kéken vibrált. A kristály semmihez nem volt rögzítve, látszólag teljesen magától lebegett. A vibrálástól nem volt könnyű észrevenni az öregembert, aki két kezét a kristály felé emelve, csukott szemmel mormogott valamit. Úgy tűnt, a kristály az ő hangjára vibrál egyre gyorsabban vagy lassabban. Egyszer csak az egyik terembe vezető folyosóról felbukkant az egyik magas, vékony járőr és az öreghez ment. Alig fél méterre megállt mögötte, óvatosan előre hajolt és valamit a fülébe súgott. Az öreg egy pillanatra abbahagyta a mormogást, majd összecsapta a tenyerét és a kristályból éles fény tört elő. A fény körbepásztázta a termet, majd kialudt. A kristály halványan világítva tovább lebegett. Az öreg pedig kérdő tekintettel nézett a kis csapatra, akik mozdulatlanul álltak a kristály túlsó oldalán, pontosan vele átellenben.