2140 Március 23 Húsvét a Szülinapom

Ez egy nagyon jó nap volt. Reggel még részt kellett vennem a tanításon és a kötelező sporton. De szerencsére ma földrajzóra volt - bár még mindig nem igazán értem miért hívják földrajznak - , a kedvencem. Azt mondták ezzel is foglalkozhatok, hiszen a tantervem még változtatható és jelenleg "földrajzkutatókból" kevés van.

A mai órán a terraformálással foglalkoztunk. Néhány évtizede kezdtek hozzá a Vénusz földiesítéséhez. Bár köztünk legyen szólva, remélem nem lesz olyan zsúfolt, mint a Föld. Szóval régen azt hitték, ha betelepítenek néhány lebegő génmódosított mohafélét a bolygó légkörébe, azzal el lesz intézve minden. Nos ezt kb. hatszor próbálták meg, vagy talán többször is, de teljesen hasztalanul. A növények mind elpusztultak, alig néhány nap alatt.

Aztán a tudósok más oldalról közelítették meg a problémát. Ugyanazt tették, mint a Marson annak idején, csak pont fordítva. A Marsra hatalmas gyárakat telepítettek, amik egyrészt feldolgoztak hatalmas mennyiségű fémet, amiből később a városokat is építették, másodszor pedig rengeteg üvegházhatású gázt juttattak a levegőbe. Így kezdődött ott a felmelegedés. A Vénuszon ennek pont az ellenkezőjét kellett tenni. Az instabil felszínre nem lehetett gyárakat telepíteni, így hatalmas lebegő erőműveket vontattak a felső légkörbe, amelyek feladata az üvegházhatást okozó gázok gyors megkötése és kémiai reakciók során történő felbontása volt. Illetve még mindig ez, hiszen ez az ötlet valamennyire működik is.

A Naprendszerben azóta több bolygó terraformálásával is próbálkoztak. A Merkúrról is volt szó, sajnos ezt ma hallottam először és még nem tudok róla sokat. De a lényeg annyi, hogy ennek a bolygónak csak egy egészen kis részét lehet lakhatóvá tenni, és itt is csak hatalmas burával lefedett városok jöttek létre. Túl nagy a hőmérséklet különbség. A Titánon nem is próbálkoztak.

Sok bányászati cég vásárolt magának engedélyt a kisbolygókon. A Holdból pedig amolyan köztes állomás lett. A mi bolygórendszerünk is igencsak érdekes hely. Mikor felfedezték, mindenki meglepetésére, és ellentmondva a csillagászati szabályoknak egy gázóriás volt a legbelsőbb bolygó, nem pedig egy kőzetbolygó. Persze utána megtalálták az Nemuét és a mi bolygónkat is. Ezeken túl már csak egyetlen gázbolygó van, ami kétszer akkora, mint a Jupiter, nem hiába kapta a Góliát nevet.

De megint túl sokat írok ide és túl keveset a gépre. Szóval a mai nap jó volt. Tanítás és sport után anya elvitt engem és a húgomat, akit közben kezdek megszokni. A robotok nagyon sokat foglalkoznak vele, de még így is sokat sír és gyakran csak akkor nyugszik meg, ha anya felveszi. Persze ez mindannyiunknak megterhelő volt az elején. Én például alig tudtam elaludni. Aztán apa átprogramozta a robotokat, hogy néha a sírás ellenére hagyják magára a húgomat, majd megnyugszik. Nem tűnt jó ötletnek. Mikor egyik éjjel egyáltalán nem sikerült elaludnom bementem a szobájába és odaadtam neki az én régi ütött-kopott macimat, amit még nagypapától kaptam. Ettől megnyugodott.

Tehát beültünk a suhanóba és elmentünk apa munkahelyére. Ott apa körbevezetett minket. Nagyon érdekes volt minden, ám az igazán nagy meglepetés a végén jött. Ugyanis apa irodájában egy aprócska szőrcsomó várt ránk.

- Ez egy kutya. - mondta apa büszkén. Történelem órán már tanultunk ezekről az emlősállatokról. Az igazat megvallva mindig is szerettem volna egyet. - Egyenesen a Földről, bár persze előre ösztönprogramozva.

- Ösztönprogramozva? - kérdeztem, miközben felemeltem a pelyhes kis kölyköt és az érdeklődve szaglászta az arcomat.

- Igen. Génprogramozással kódoltunk bele viselkedésformákat. Tehát tudja mit szabad és mit nem. - mosolygott apa.

Most itt szunyókál az asztalom mellett egy nagy piros párnán. Azt hiszem elfáradt. Mindenféle trükköket tud, visszahozza az eldobott tárgyakat, jelzi, ha éhes, vagy valami nem tetszik neki és alapvető szavakat is ismer. És azt hiszem számolni is tud valameddig, bár ezt még nem tudtam bebizonyítani. Apa szerint ez butaság, hiszen ennyire még nem fejlett ez a kutatási ágazat, de egyszer még talán beszélni is fognak tudni az állatok.

Holnap három hétre elutazunk az Arabicára. Már nagyon izgatott vagyok. Hatalmas bolygó sok sok milliónyi szigettel...

Hogy egy történet kinek mennyit jelent, az nem határozza meg azt, hogy fontos-e, vagy elfogadható-e, esetleg tartalmaz-e bármilyen hasznos információt. Itt egy haszontalannak tűnő bejegyzés valamikor a jövőből. Az emlék gazdája ismeretlen, a történet viszont valós.

2138. December 36 Karácsony

Apuék három éve döntöttek úgy, hogy elköltözünk a Földről. A munkahelyükön sokkal több időt töltöttek, mint addig bármikor, ráadásul hétvégén is keveset találkoztunk. Majdnem egy év telt el, mire a heti háromszori földi hivatali látogatások, a kórházi kivizsgálások és az állami és űrkikötői ellenőrzések után megkaptunk minden szükséges papírt. A Földről két éve és három napja indultunk el. Nagyon izgalmas volt. Apa azzal jött haza a munkából, hogy azonnal szedjem össze a cuccomat, mert le fogjuk késni a gépet. Anya azt mondogatta neki, hogy nyugodjon meg, és inkább örüljön, hogy nem kell többet a Lélekölőbe mennie. Azt, hogy a Lélekölő mi volt, nem sikerült megtudnom, de mivel anya hangján is éreztem az idegességet, inkább nem is kérdeztem semmit.

Fél óra múlva már a mágnesvasúton haladtunk. Apa folyamatosan az óráját nézte. Nagyon büszke volt arra az órára. Azt mondta, hogy ennél pontosabb nem létezik a világon. "Atombiztos." - mondta mindig. Még papától kapta, mikor fiatal volt. Egyszer az egyik kollégája azt mondta neki, hogy az óra csak egy másolat. Másnap apa már nem dolgozott annál a cégnél. Szóval a mágnesvasúton haladtunk. Anya a kezemet szorongatta és néha hangosan megjegyezte: "Ez jó lesz nekünk, ez kell nekünk." Én pedig csak bólogattam.

A vasút a reptéren tett ki, ahonnan egy sikló vitt fel az űrkikötőbe. Nem volt nagy szám, csak hangsebességgel repült. Akkor még nem volt pénzünk drágábbra. Az űrkikötő gyönyörű volt. Bár nagyapa mindig azt mondta, hogy csak egy hatalmas fémtelep. ahol mindenféle emberek megfordulnak. "Vigyázz nagyon, ha egyszer arra vinne a szél." - mondta. A kikötő hatalmas volt, egy nagy gyűrű, ami körülöleli a Földet. Anno azért építették, hogy egy esetleges meteorraj, vagy aszteroida ellen megfelelően védekezhessenek. A történelem tanárunk legalábbis ezt mondta. Mikor megépült, a Földhivatal úgy döntött, hogy nagyobb hasznát is lehetne venni. Így különböző biológiai, kémiai és fizikai kísérleteket is végeztek rajta. Rengeteg földet is szállítottak ide és hatalmas kerteket építettek. A kertekben pedig hatalmas villákat építtettek a billiárdosok. Végül a leggazdagabbak űrsiklógyárakat hoztak létre. Itt könnyebb volt a hajókat összeszerelni, hiszen a majdnem teljes súlytalanságban senki nem eshetett le sehonnan.

Az egyik első itt épült hajóval indultunk tovább a Sagittariusra. Három hétig tartott az út. Az ugrás előtt nagyon izgatott voltam, de utána majdnem egy hétig rosszul éreztem magam. Nem voltak ezzel a szüleim se másképp. Apa már volt párszor üzleti úton, de anyának ez volt az első útja. Eddig én is csak az űrkikötőben voltam, kétszer, az osztállyal.

Az utolsó héten rengeteget kellett tanulnunk az új otthonunkról. Apa új munkahelye sok prospektust küldött. Választanunk kellett egy iskolát, ahol majd különböző tesztekkel felmérik a tudásomat és az egészségügyi állapotomat és a végén megmondják mit kell tanulnom. Ott ugyanis nem én választom ki mit szeretnék majd csinálni, mikor végeztem az iskolával hanem a képességeimnek és a "piaci helyzetnek megfelelő" képzést kapom.

Kiderült, hogy nem kell bemennem az iskolába, hanem otthonról fogok tanulni egy "holografikus tanteremben". Ja és az otthonunkról is volt egy külön prospektus. Hatalmas házat kapunk, egy hatalmas kerttel. Ott nem élnek túl közel egymáshoz az emberek, mint a Földön. A kertben van egy nagy medence, egy teniszpálya és sok-sok gyümölcsfa. A gyümölcsfa állítólag nem a mienk, - bár ehetünk róla, de - ezt majd gépek fogják szüretelni valamelyik éjszaka, persze mi ebből "semmit nem fogunk hallani". A nappaliban van a családi holografikus adó-vevő és egy akkora tévé, mint a kerti medence. A nappaliból nyílik az ebédlő, a konyha és a geotermikus berendezéseket rejtő kamra.

Az emeleten van három hálószoba. Kérdeztem anyuékat, hogy miért kell nekünk három. Erre mindketten csak mosolyogtak, és végül apa csak annyit mondott: "Meglepetés". A házat elvileg azon a napon kezdték el építeni, amikor mi elindultunk a Földről. Nem hiszem, hogy három hét alatt kész lesznek, mondjuk ez mégiscsak a Sagittarius.

A harmadik szombaton a kapitány bejelentette, hogy hamarabb érkezünk, ugyanis a "kerülőút nyitva volt". A hajó a Sagittarius főkikötőjében landolt, ahonnan kényelmes "suhanókkal" mentünk tovább. Itt nem nagyon voltak utak, az emberek nem tartották őket "esztétikusnak". Apa azt mondta, hogy ne kérdezzek senkit az utakról, hiszen akkor azonnal rájönnek, hogy a Földről származom. "Udvariatlanság lenne." - fűzte még hozzá.

Fél óra alatt az új otthonunkhoz értünk, a ház készen volt. Egy üdvözlő robot, a Sag-I-2-es várt ránk a bejáratnál.

Oly sok az ismeret és oly kevés az idő. Szeretnénk megismerni a világ minden titkát, szeretnénk előre látni a jövőt, kiszámolni a lehetetlent, belemászni a tudományok mocsarába és dicsőségben átgázolni rajta. Nagyok szeretnénk lenni. Tudni akarunk. És mint mindenki, aki tudni akar, hinni is akarunk. Hinni valamiben ami megfogható, tudni valamit, ami megfoghatatlan. Aki igazán kitartó, aki elviseli az elutasítást, a felesleges időfecsérlést, aki rájön, hogy a lélek örök és megfoghatatlan, annak megadatik a lehetőség, hogy tanuljon. De kitől? A kitartóknak a válasz évezredek óta a következő: Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a mester.

(Nem, nem az égből aláereszkedő fényes, dicsőséges ősöreg meditáló varázskalapos angyalszárnyú emberről beszélek. Dehogy. Sokszor az említett mester nem más, mint valaki aki szembe jön velünk az utcán, valaki, aki majdnem fellök minket a villamoson, a fodrászunk, egy iskolatárs, egy kolléga, a főnök. Sőt, mások számára mi magunk; anélkül, hogy tudnánk róla. :) )

A mesék világa egy külön nyelvezet, ezen keresztül könnyebben értik meg a gyerekek a világ változásait, ezen keresztül megnyugtatható a háborgó lélek, ezek jelenthetnek örömöt vagy fájdalmat. Sok közülük teljesen egyértelmű, mintha csak ránk szabták volna. Sok mese érthetetlen, vagy felesleges. Ám nagyon sok történet anélkül mutatja nekünk az utat vagy segít rajtunk, hogy akár csak egyetlen mukkot is megérthetnénk belőle. Ezért értelmetlen azon gondolkodni, mit is akart a mesével mondani az írója, vagy a verssel a költője. (Aki mégis ezen szeretne vélekedni, annak József Attilát ajánlom, hiszen ő erre egy igazán frappáns választ adott.) Sokkal többet ér néha azon gondolkodni, melyik szereplővel tudnánk azonosulni és ha nem tetszik a végeredmény, mit tettünk volna másként. Ha akár csak egy kicsit gondolkodunk egy-egy történeten, könnyen rájöhetünk, hogy - bár a mese nem adott nekünk semmit - a legtöbb amit tanultunk belőle, azt saját magunktól tanultuk. A mesék, valójában táptalaj, amelyek megmutatják, a legjobb tanítómester mi magunk vagyunk. Általuk csapolhatjuk meg azt a hatalmas tudást, amit agyunk még nem ismer, de a lelkünk eonok óta magával cipel.

Kevesen vagyunk, akik hallották a történeteket, és még kevesebbeknek adatik meg, hogy el is meséljék őket. Nem ismertem egy embert, aki így hallotta ezeket a történeteket:

Volt egyszer egy mesélő, aki naphosszat csak a horizontot leste. Vagyis inkább leste volna, ha lett volna rá ideje. Ugyanis egész nap a hegyek mélyén véste a köveket. Mielőtt a nap felkelt volna, ő már a hegy gyomrában volt, és amint a nap lement ő felbukkant a mélységből. Azt hihetnénk nem is tudta, hogy van az égen nap, ami fénybe borítja a világot. Ám szerencséjére, vagy éppen szerencsétlenségére gyerekkorában sokat lógathatta a lábát egy sziklán ücsörögve, a messzeséget bámulva. 

Mindig arról álmodott, hogy népe vezetője lehet és mindenki tisztelni fogja. Gazdag szeretett volna lenni és hatalmas. Ahogy egyre idősebb lett, más gondolatok foglalkoztatták. Szeretett volna békében élni, és boldog lenni. Szerette volna azt csinálni amihez kedve van. Szeretett volna dalokat énekelni és meséket mondani a rég megtörtént csodákról. Meg akarta mutatni a barátainak, hogy a világ odakint nem fekete és fehér, hogy a csodák nem a véletlen művei és hogy ők maguk is képesek mindarra a varázslatra, amit úgy hívnak élet. Így hát mesélni próbált.

Sokan kezdték azt hinni, hogy valamiféle varázsló vagy sámán reinkarnálódott benne, a többiek azonban attól féltek, megbolondult. Furcsán beszélt és olyan dolgokat mondott, amikre semmi bizonyítéka nem volt és amikről őelőtte még senki nem beszélt. Mikor eljött az ideje a föld mélyébe küldték dolgozni. Nem akart többé mesélni. A világ fénye minden nap egyre halványabban égett benne, mígnem egyszer csak elaludt az apró lángocska és a földre rogyva átadta magát a boldogtalanságnak.

Egyedül volt odalent, csak ő és a szerszámai. A levegőtlen barlang pedig álomba ringatta. A sötét kövek dalra fakadtak és a rég kifakult sziklarajzokról, a föld mélyén rejtőző emlékekről és a valaha voltak gondolatairól énekeltek neki. A kialudt lángocska füstjét meggyújtották a mélység álmai és a láng egy ösvényt világított meg. Az ösvényt itt-ott benőtték már a felesleges gondolatok hálói, néhol egy egy rossz emlék dőlt az útra. De ott volt.

A kövek dala félbeszakadt. Egyetlen hang énekelt tovább. Ősi dallamot dalolt, a föld mélyének énekét. Mély, bölcs és mágikus hangja megigézte a lángot, aki táncolni kezdett és tűzbe borította az egész testet. A tűz pedig elindult az ösvény felé. Az utat pislákoló lángocskák mutatták, amelyek mélabúsan énekeltek az arra járónak. Aprócska kezeikkel hívogatón integettek, majd egyre halványulni kezdtek míg néhányan ki is aludtak. Elfogytak az álmaik.

"Mesélj nekik." - énekelte a hang. És a Mesélő felébredt.