Oly sok az ismeret és oly kevés az idő. Szeretnénk megismerni a világ minden titkát, szeretnénk előre látni a jövőt, kiszámolni a lehetetlent, belemászni a tudományok mocsarába és dicsőségben átgázolni rajta. Nagyok szeretnénk lenni. Tudni akarunk. És mint mindenki, aki tudni akar, hinni is akarunk. Hinni valamiben ami megfogható, tudni valamit, ami megfoghatatlan. Aki igazán kitartó, aki elviseli az elutasítást, a felesleges időfecsérlést, aki rájön, hogy a lélek örök és megfoghatatlan, annak megadatik a lehetőség, hogy tanuljon. De kitől? A kitartóknak a válasz évezredek óta a következő: Amikor a tanítvány készen áll, megjelenik a mester.

(Nem, nem az égből aláereszkedő fényes, dicsőséges ősöreg meditáló varázskalapos angyalszárnyú emberről beszélek. Dehogy. Sokszor az említett mester nem más, mint valaki aki szembe jön velünk az utcán, valaki, aki majdnem fellök minket a villamoson, a fodrászunk, egy iskolatárs, egy kolléga, a főnök. Sőt, mások számára mi magunk; anélkül, hogy tudnánk róla. :) )

A mesék világa egy külön nyelvezet, ezen keresztül könnyebben értik meg a gyerekek a világ változásait, ezen keresztül megnyugtatható a háborgó lélek, ezek jelenthetnek örömöt vagy fájdalmat. Sok közülük teljesen egyértelmű, mintha csak ránk szabták volna. Sok mese érthetetlen, vagy felesleges. Ám nagyon sok történet anélkül mutatja nekünk az utat vagy segít rajtunk, hogy akár csak egyetlen mukkot is megérthetnénk belőle. Ezért értelmetlen azon gondolkodni, mit is akart a mesével mondani az írója, vagy a verssel a költője. (Aki mégis ezen szeretne vélekedni, annak József Attilát ajánlom, hiszen ő erre egy igazán frappáns választ adott.) Sokkal többet ér néha azon gondolkodni, melyik szereplővel tudnánk azonosulni és ha nem tetszik a végeredmény, mit tettünk volna másként. Ha akár csak egy kicsit gondolkodunk egy-egy történeten, könnyen rájöhetünk, hogy - bár a mese nem adott nekünk semmit - a legtöbb amit tanultunk belőle, azt saját magunktól tanultuk. A mesék, valójában táptalaj, amelyek megmutatják, a legjobb tanítómester mi magunk vagyunk. Általuk csapolhatjuk meg azt a hatalmas tudást, amit agyunk még nem ismer, de a lelkünk eonok óta magával cipel.

Kevesen vagyunk, akik hallották a történeteket, és még kevesebbeknek adatik meg, hogy el is meséljék őket. Nem ismertem egy embert, aki így hallotta ezeket a történeteket:

Volt egyszer egy mesélő, aki naphosszat csak a horizontot leste. Vagyis inkább leste volna, ha lett volna rá ideje. Ugyanis egész nap a hegyek mélyén véste a köveket. Mielőtt a nap felkelt volna, ő már a hegy gyomrában volt, és amint a nap lement ő felbukkant a mélységből. Azt hihetnénk nem is tudta, hogy van az égen nap, ami fénybe borítja a világot. Ám szerencséjére, vagy éppen szerencsétlenségére gyerekkorában sokat lógathatta a lábát egy sziklán ücsörögve, a messzeséget bámulva. 

Mindig arról álmodott, hogy népe vezetője lehet és mindenki tisztelni fogja. Gazdag szeretett volna lenni és hatalmas. Ahogy egyre idősebb lett, más gondolatok foglalkoztatták. Szeretett volna békében élni, és boldog lenni. Szerette volna azt csinálni amihez kedve van. Szeretett volna dalokat énekelni és meséket mondani a rég megtörtént csodákról. Meg akarta mutatni a barátainak, hogy a világ odakint nem fekete és fehér, hogy a csodák nem a véletlen művei és hogy ők maguk is képesek mindarra a varázslatra, amit úgy hívnak élet. Így hát mesélni próbált.

Sokan kezdték azt hinni, hogy valamiféle varázsló vagy sámán reinkarnálódott benne, a többiek azonban attól féltek, megbolondult. Furcsán beszélt és olyan dolgokat mondott, amikre semmi bizonyítéka nem volt és amikről őelőtte még senki nem beszélt. Mikor eljött az ideje a föld mélyébe küldték dolgozni. Nem akart többé mesélni. A világ fénye minden nap egyre halványabban égett benne, mígnem egyszer csak elaludt az apró lángocska és a földre rogyva átadta magát a boldogtalanságnak.

Egyedül volt odalent, csak ő és a szerszámai. A levegőtlen barlang pedig álomba ringatta. A sötét kövek dalra fakadtak és a rég kifakult sziklarajzokról, a föld mélyén rejtőző emlékekről és a valaha voltak gondolatairól énekeltek neki. A kialudt lángocska füstjét meggyújtották a mélység álmai és a láng egy ösvényt világított meg. Az ösvényt itt-ott benőtték már a felesleges gondolatok hálói, néhol egy egy rossz emlék dőlt az útra. De ott volt.

A kövek dala félbeszakadt. Egyetlen hang énekelt tovább. Ősi dallamot dalolt, a föld mélyének énekét. Mély, bölcs és mágikus hangja megigézte a lángot, aki táncolni kezdett és tűzbe borította az egész testet. A tűz pedig elindult az ösvény felé. Az utat pislákoló lángocskák mutatták, amelyek mélabúsan énekeltek az arra járónak. Aprócska kezeikkel hívogatón integettek, majd egyre halványulni kezdtek míg néhányan ki is aludtak. Elfogytak az álmaik.

"Mesélj nekik." - énekelte a hang. És a Mesélő felébredt.