Élt egyszer régen, valahol a világ egy távoli szegletében, egy férfi a feleségével. Boldogan éltek-éldegéltek és született két gyermekük is, egy fiú és egy leány. Mikor a gyerekek kezdtek felcseperedni és már a házimunkában is szüleik segítségére voltak, édesanyjuk hirtelen elhagyni kényszerült e világot.

Azóta eltelt egy év, két év és még ki tudja mennyi, mikor az apjuk érezte, hogy a házhoz bizony asszony kell, aki rendet tart a ház körül, főz és a gyerekekre is vigyáz. El is határozta hát, hogy feleségül vesz egy fiatal, kedves asszonyt, aki nemrég érkezett a faluba. A menyegző után alig egy esztendővel, a ház új úrnője már karján legfiatalabb gyermekükkel tartott rendet a házban és mindnyájuk életében. A gyerekekkel apjuk egyre kevesebb időt töltött, szeretetével egyre inkább csak legfiatalabb leányát ajándékozta meg. A mostohaanyjuk is megváltozott. Miután második gyermeke is megszületett, fogadott gyermekeivel alig törődött. Enni is csak pont annyit adott nekik, amitől nem haltak éhen.

Egy nap azután elhatározta, hogy örökre megszabadul tőlük. Elküldte hát, hogy látogassák meg az ő betegeskedő édesanyját az erdőben. Azt mondta nekik, hogy az ő édesanyja bizony nagyon kedves asszony és ne féljenek semmitől, mert mire odaérnek lesz bőven mit enni is.

A két gyerek elbúcsúzott apjuktól és testvéreiktől és elindult az erdő felé. Útközben találkoztak egy varjúval, aki kegyetlen hangon kornyikált egy fa tetején. Mikor meglátta a őket, odaröppent hozzájuk és érdeklődött milyen volt az éneke, tetszett-e a hallgatóságának? A gyerekek egymásra néztek, majd nagy bölcsen annyit mondtak: „Éneked, varjú úr, mesébe illő volt.” Persze azt nem árulták el, milyen mesébe. A varjú azonban megörült a válasznak és kornyikálva röppent tova. A gyerekek pedig folytatták útjukat.

Nemsokára elérték az erdőt és alig néhány szempillantás múlva három mókus szaladt át előttük az úton, ügyet sem vetve a gyerekekre. Egyenesen felszaladtak egy fára és ugráltak egyre feljebb és feljebb. Hirtelen egy szarka röppent a fa legmagasabb ágára és minden érdeklődés nélkül szemlélte a mókuscsaládot. A gyerekek tovább is indultak, hiszen már fájdalmasan korgott a gyomruk. Ezt látva a szarka rögtön lecsapott a mókuskölyökre. Ahogy elérte az ágat, amelyen az imént még a kölyök álldogált, furcsa kattogó hangot hallatott, elhibázta. Az apró mókus még éppen időben ugrott le a fáról és egyenesen a kislány feje búbjára érkezett. Nagy volt az ijedtség, mókusok és emberek is megrémültek. A kislány gyorsan tenyerébe rejtette az aprócska reszkető mókust, a fiú pedig egy ággal elhessegette a szarkát. Az ijedtség elmúltával a mókusok megköszönték a segítséget, majd óva intették a gyerekeket, hogy folytassák útjukat az erdő mélye felé.

De a gyerekek csak mentek tovább, amerre korgó gyomruk húzta őket. Nemsokára elérték a nagyanyó kunyhóját. A földbe vájt kis üreg ajtaja tárva-nyitva állt és egy vékonyka hang éneke hallatszott odabentről:

„Csirkecsontot ropogtatok,

békacombon nammogok,

nuszihusin tengődök

és mókusprémen vergődök.

Sanyarú a sorsom,

hiába mondom;

bár mindezt megkapnám,

boldog lenne minden porcikám.

Jaaaajj nekem…!”

„Hallgass már te koszos macska, hát nem látod, hogy vendégeink jöttek?” – kérdezte egy reszelős hang odabentről. – „Gyertek csak be bátran!”

A testvérek beléptek az alacsony helyiségbe és a borzalmas látvány tárult a szemük elé. A nagyanyó, akire a boszorkány név jobban illett volna, egy hintaszékben üldögélt , miközben hólyagos, zöld lábait, melyeken a köröm oly hosszú volt, hogy már-már vissza is hajlott, a tűznél melengette.

„Na gyertek már beljebb, kimegy a meleg!” – mikor a gyerekek még egy lépést tettek befelé, az ajtó nyikorogva bezárult mögöttük. A félhomályban nehezen láttak bármit is a kékesen világló tűz fénykörén kívül. Ekkor valami hozzáért a fiú lábához és ő nagyot ugrott hátra. – „Jajj te csacska macska! Nehogy azt hidd, ha hízelegsz nekik ők majd adnak neked enni. Huss, sicc a helyedre! – mordult rá a boszorkány-nagyanyó, akinek az utolsó mondatnál zölden villogott a szeme. A macska gyorsan eliszkolt a fénykörön túli világba.

„Na kedveskéim. Ördög hozott bosszantóan apró házacskámban. Anyátok biztos mondta mi a szabály itt nálam. Nem? Nos. Megcsináljátok amit mondok, vagy megeszlek benneteket vacsorára.” – mondta mosolyogva. – „Te!” – rivallt rá a megszeppent kislányra. „Hozz annyi tűzifát, amennyi megtöltené ezt a kunyhót. Te meg!” – mutatott a fiúra szemölcsös ujjával – „Hozz annyi vizet a lavórba, amennyiben meg tudom mosni a lábam.” – a kislány eliramodott fáért, a fiú pedig fogott egy kupát és elszaladt vízért. Ám hiába hordta a lány serényen a fát, és hiába rohant a fiú gyorsan a vízért, a fa minden fordulónál egyre kevesebb lett, a víz pedig mindig eltűnt a lavórból. Sokadszorra futottak már a gyerekek, mígnem egyszer csak megkönyörült rajtuk az ajtó és nyikorogva súgta oda a fiúnak, hogy ha megígéri, hogy másnap bezsírozza, cserébe megbeszéli a lavórral, hogy ne eressze ki a vizet és a földdel, hogy ne nyelje el a sok fát. A fiú megígérte és a lavór pillanatok alatt megtelt vízzel, a föld pedig csak úgy ontotta magából a fát. Bosszankodott is ezen a banya, de nem volt mit tenni. „Nade majd holnap.” – gondolta. – „Holnap nagy lakoma lesz.”

A gyerekek az egyik nyirkos sarokban tértek nyugovóra és a fiú még aznap este bezsírozta az ajtó zsanérjait, miután a boszorkány elaludt.

Másnap reggel a banya korán elindult dolgára, ám még előtte megcsipkedte a kislány lábacskáit és közben furcsa cuppogó hangot hallatott. Meghagyta a testvéreknek, hogy élesszék fel a tüzet és takarítsák ki a kunyhót. Neki is láttak a takarításnak, hiszen a tűz felélesztése egyszerűbbnek tűnt, így ráértek még vele foglalkozni. Először nem találtak seprűt, de aztán ráleltek egy ütött-kopott, fűzfavesszőből készült matuzsálemre. A seprű hamar megmakacsolta magát és egy tapodtat sem mozdult. Nem tudták mi tévők legyenek, hiszen bárhogy kérlelték, az többet nem mozdult, másikat pedig nem találtak.

Ekkor az a rettentő kornyikálás terelte el a gondolataikat, amely csak a varjútól származhatott, akivel idefelé találkoztak. A kornyikálással együtt a macska is rázendített szomorú, éhségtől elkínzott hangján a korábban hallott dalra. Mikor a varjú meglátta a gyerekeket, nagyon elszomorodott, meg is szidta a macskát, hogy nem segít rajtuk. Ám a macska csak panaszkodott, hogy ő bizony amíg nem kap enni, nem tehet semmit. A fiú elővette a zsebéből az utolsó falat szárított húst, amit otthonról csentek és a macskának adta. Az egy pillanat alatt eltüntette az ételt, majd valamit morgott a bajsza alatt és odament a tűzhöz. A tűz egy darabig csendesen pislákolt, majd mikor a macska lefeküdt elé és dorombolni kezdett, azonnal feléledt. A lángok hatalmasat ásítottak, majd kinyúltak és magukhoz vettek néhányat az odakészített gallyakból.

Mikor a tűz már jól lakott és éberen lobogott, észrevette a gyerekeket. Lassan körbehordozta sötét tekintetét a kunyhón és meglátta az öreg seprűt. Megrázta tűzszarvú fejét és köpött egyet a seprű felé. A parázs majdnem eltalálta a seprűt, de az még idejében arrébbugrott. A következő parázs már pontosabban érkezett és kis híján lángra kapott a seprű és a padló is. Ez már felkeltette a figyelmét és azonnal tisztára seperte a szobát és az egész kunyhót is.

Dolga végeztével visszatáncolt a helyére és fáradtan a falhoz támasztotta hátát. A macska otthagyta a vígan lobogó tüzet és levett a polcról egy botot. „Rohanjatok, ahogy csak a lábatok bírja és ne nézzetek vissza soha! Amint halljátok, hogy a nyanya túl közel ér hozzátok, suhintsatok egyet a bottal. Ha másodszorra is közel érne, dobjátok el a botot és ne nézzetek vissza. Ördög veletek.” – ezzel odaadta a gyerekeknek a botot és visszatelepedett a tűz elé.

Az ajtó sürgetőn tárult ki előttük és a tűz boldogan integetett. A varjú felröppent, és intett nekik, hogy kövessék. Rohantak, ahogy csak tudtak, félelmükben erősen szorították egymás kezét és csak a varjút nézték. Az pedig repült sebesen, ahogy csak bírt. Már majdnem kiértek az erdőből, amikor meghallották maguk mögött a banya ordítását. A fiú suhintott egyet a bottal, mire pókok ezrei jelentek meg mögöttük és burkolták hálóba az erdő utolsó fáit. A varjú ekkor elbúcsúzott és visszaröppent az erdő felé.

A gyerekek szaladtak tovább. Átvágtak a mezőn és egy patakon is. Már majdnem a falujuknál jártak, mikor másodszorra is meghallották a boszorkány rikoltását. A fiú gondolkodás nélkül eldobta a botot és hátra sem nézve rohantak tovább.

A bot kakassá változott és amint meglátta a banyát azonnal kukorékolni kezdett. A banya úgy megrémült a hangtól, hogy szélnél is sebesebben iszkolt vissza a kunyhójába. A gyerekek haza érve mindent elmondtak apjuknak, aki erre azon nyomban szélnek eresztette mostohaanyjukat – akinek az utóbbi időben elég nagy szemölcsök nőttek az orrára. Azóta pedig boldogan élnek, ha meg nem haltak.